lyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme: kicsit hunyorognak…és még nem tudják sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább, hát csak pislognak.

Enyhe az idő. A szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, s a csizmák nem koppannak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak. Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak, s mutatják hová kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt. Az ég még sötét. A tegnap gobdja mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére. Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.

A külső mozgás bekúszik a templomba, s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s mikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: ’Harmatozzatok égi magasok!’ Mise végére egészen bemelegedett a templom, szinte otthonos lett. Legalábbis így érezte ezt Baka Máté az Alszegből, de így érezte ezt Hosszú Illés is ugyanonnan. Ámbár ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak aligha érezték volna; nagy harag volt ugyanis a két öreg között. Kitartó, régi harag. Formája se volt már, nem is emlékeztek: ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához. S most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás, hát csak ülnek tovább, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mer’ úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de egyébként is ráér. Fél szemmel odapislant Mátéra, hogy alszik-e már, mozdul-e már, de Máté nem mozdul.

- Amilyen kutya konok ember volt világ életében, azt várja, – gondolja Illés – hogy én menjek előbb. De abbó’ nem eszel! Pedig már a gyertyát is eloltotta a dékán. Azaz a harangozó, szóval a…sekrestyés.’ Azután csend. Illés gondol erre, gondol arra, állát behúzza meleg nyakravalóba, és a szeme szép...lassan…lecsukódik… Nem! – ijed meg – ezt igazán nem szabad!

S Mátéra néz, aki úgy látszik elaludt.

- Höhöhöhö, ez hát a híres… - mosolyodik el magában – Pedig 3 évvel fiatalabb, mint én. Nem nagy idő, az igaz, de mégis csak fiatalabb. Aztán meg milyen sárgák a fülei, mmm, akár a halotté…Uramisten! Csak nem lett vele valami?

Harag ide, harag oda, a rodhadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról, csendben odamegy Mátéhoz, és kicsit borzongva megérinti a vállát.

- Hallod-e te, Máté!

Máté felhorkan.

- Hö? Mi? – és néz Illésre, mint a csodára – Te vagy az, Illés?

- Én hát. Há’ mondok megnézlek, mer’ olyanformán ültél, hogy…

És nézi egymást a két öreg. A templomban meleg csend, a kőszentek elmosolyodnak.

- Egy kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve. Szereti most Illést így közel látni. – Már elmúlott.

- Há’ hála Istennek, akkó’ menjünk. És egymás mellett kicsoszognak a templomból.

- Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel egy pufók kis angyal Szent Péterre, ahogy az ajtó becsukódott. – Olyan meleg lett a szívem egyszerre.

- Két ember kibékült. – mondja a főszent, és melegen sóhajt.

- Jhaj. Csoda! – suttogja a kisangyal.

- Hát bizony! A mai világban…

- És most mit csinálnak?

- Nézz utánuk fiam.

A két öreg közben Illés háza elé ért. Az utca üres. A kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertben puhán békét álmodnak a fák.

- Gyere be, Máté. Rég voltál nálunk. – mondja Illés – Lángost sütött a lányom.

A kisangyal kérdőn néz a főszentre: - Mi az  a lángos, Szentatyám?

A toronyban ekkor hetet ütött az óra, s e földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ottmaradt volna az arcukon…