Azokban az időkben, amikor még boszorkányokban, varázslókban, gonosz lelkekben és mindenféle régi istenben hittek az emberek, azokból az időkből származik a varázskör gondolata. Koszorút fontak a szalmából, fűzfavesszőből vagy zöld fenyőágakból, és vörös meg aranyszín szalagokkal díszítették.

A zöld a termés színe volt, a piros az életé, a sárga és az arany a fényé. A koszorú - vagy a kör - az örökkévalóság jelképe volt, és a varázserőé is, amely nem törik meg, nem múlik el. Azt tartották, hogy az ilyen "szent " koszorúkkal minden gonosz szellem elől el lehet zárni a házat. Ez az ősi pogány varázslat idővel feledésbe merült. Csak 1838-ban újította fel egy keresztény férfiú, Johann Heinrich Wichern protestáns lelkész. Ő alapította az első gyermekotthont Hamburgban. A ház egyik termébe fából hatalmas csillárt készíttetett, és minden istentiszteleten egy újabb gyertyát tűzött a csillárkoszorúba. Ez az ötlet gyorsan követőkre talált más gyermekotthonokban is. De csak 1860-ban, Berlin-Tegelben született meg az a gondolat, hogy a fakarikát fonott fenyőkoszorúval helyettesítsék, és a huszonnégy gyertya helyett csupán négyet tűzzenek rá, a négy adventi vasárnap jelképeként. Az első világháború idején protestáns vidékeken már minden családnál kigyulladtak az adventi koszorúk, de csak századunk ötvenes éveitől vált mindenütt általánossá. Néhány évvel ezelőtt találta ki egy jó üzleti érzékű kertész, hogy felújítja az ősi szokást, és ajtókra és ablakokra akasztható kis koszorúkat készít. Noha mára a legtöbb helyen elfelejtették már, miért kör alakúak a koszorúk, de a kedvenc forma és a kedvenc színek máig fennmaradtak.