Amikor Marika fölébredt mély álmából, ágyacskáján feküdt.

A nap sugarasan ragyogott be a jégvirágos ablakon át.

Ágya szélén idegen ember ült, kis idő múltán fölismerte: Wendelstern sebész, aki halkan mondta:

- Fölébredt.

Anya is odalépett. Aggodalmas, fürkésző szemmel nézte.

- Ó, kedves anyuskám - suttogott Marika. - Elfutottak-e mind a csúnya egerek? Megmenekült-e a drága Diótörő?

- Csacsiságot beszélsz! - felelte anya. - Mi bajuk lenne Diótörővel az egereknek? De temiattad sok-sok aggodalmunk volt... Ezért nem jó, ha önfejűek vagytok, és nem hallgattok a szülői szóra. Tegnap éjjel a babákkal játszottál, elálmosodtál, vagy valami egér ijeszthetett meg, noha különben nincs egér a házban... Elég az hozzá, hogy a könyököddel betaszítottad a szekrény üvegét, és olyan mélyen vágtál a karodba, hogy Wendelstern úr kellett kiszedje az üvegszilánkokat a sebből. Hála istennek, éjfélkor felébredtem, s minthogy nem láttalak, a nappaliba mentem. Ott feküdtél eszméletlenül, a karodból meg csak úgy dőlt a vér. Magam is csaknem elájultam ijedtemben. Ott feküdtél a földön, körülötted elszórva Frici csomó ólomkatonája, sok más bábu, széttört alakok. Mézeskalács emberkék, s Diótörő ott hevert a vérző karodon, nem messze tőled meg a bal cipőd.

- Ó, anyuskám - szakította félbe a kislány. - Látod, ezek az egérharc nyomai. Azért is ijedtem meg úgy, mert az egerek foglyul akarták ejteni Diótörőt. Aztán magam sem tudom már, mi történt.

Wendelstern sebész intett a szemével. Anyu gyengéden így szólt Marikához:

- Jól van, jól van, édes gyermekem! Légy nyugodt, az egerek megfutottak. Diótörő egészséges és vidám. Benn áll a helyén az üvegszekrényben.

Most apa lépett a szobába; aztán az orvossal sokáig tanácskozott. Marika hallotta: seblázról beszélnek. Ágyban kell még maradni néhány napig; ámbátor leszámítva a sajgó kis fájdalmat, nem érezte magát sem rosszul, sem betegnek. Tudta: Diótörő ép bőrrel megmenekült, s néha hallotta álmában, amint érthetően, noha nagyon fájdalmas hangon így szólt:

- Sokat tettél értem, én hűséges úrnőm, de még többet tehetsz.

Marika hiába törte a fejét: mit tehetne, nem jutott eszébe semmi sem.

Játszani nem tudott a sebesült karja miatt, s ha olvasni akart, káprázott a szeme, s olyan furcsán, hogy abba kellett hagyja, így hát bizony lassan telt az idő, s Marika alig várta az alkonyatot, mert ekkor anya az ágya mellé ült, mesélt vagy olvasott.

Egyszer éppen Fakardin herceg csodálatos történetével végzett, amikor kinyílt az ajtó, és Drosselmeier keresztpapa lépett be e szavakkal:

- Meg kellett már néznem, hogy van a mi sebesült betegünk.

De amint Marika a keresztpapa sárga kabátjára nézett, olyan élénken emlékezett arra az éjszakára, amelyiken Diótörő elvesztette a csatát, hogy önkéntelenül is fölkiáltott:

- Jaj, keresztpapa! Milyen csúnya voltál, amint az órán ültél és eltakartad a szárnyaddal, hogy a hangos ütés el ne riassza majd az egereket! Jól hallottam, amikor lekiáltottál Egérkirálynak! Miért nem Diótörőt segítetted inkább, mért nem engem, csúnya keresztpapa? Látod, te vagy az oka, hogy sebesülten, betegen ágyban fekszem!

Anya egészen megrémült:

- Mi bajod van, Marika? Mi történt?

De Drosselmeier keresztpapa különös arcot vágott. Monoton, pergő hangon kántálni kezdett:

Inga-binga ketyeg, ballag-billeg, illik vagy nem illik, óra, óra, órainga ketyeg és pereg, halkan ketyeg, kis harang üt: kling-klang, giling-galang, giling-galang, ne félj, babus, aranygalamb, kis harang üt, idő halad, Egérkirály hazaszalad, bagoly szárnya gyorsan lebben, pik-pak, egyre sebesebben, harang: bim-bum, óra: pik-pak, inga-binga ketyeg, ballag-billeg, illik vagy nem illik, dirr és durr és pirr és purr!

Marika rábámult Drosselmeier keresztpapára, aki egészen elváltozott, s még csúnyább lett, mint máskülönben. Jobb karjával csapkodott ide-oda, mintha dróton ráncigált bábu lenne. Ugyancsak megrémült volna, ha anya nincs ott, s Frici, aki időközben a gyerekszobába surrant, hangos kacagásra nem fakad:

- Jujjuj, keresztpapa, ma megint olyan vicces vagy! Úgy csinálsz, mint a Paprika Jancsim, akit a kályha mögé hajítottam!

Anya azonban komolyan mondta:

- Kedves főtanácsos úr, mit jelent ez a furcsa tréfa?

- Uram, Istenem! - felelte Drosselmeier, és nevetett. - Hát nem ismerik az én szép órásdalomat? Ezt szoktam dalolgatni olyan kis betegeknek, mint Marika - és gyorsan az ágy szélére ült, s így folytatta:

- Ne haragudj, hogy nem kapartam ki rögtön Egérkirálynak mind a tizennégy szemét, de nem lehetett. Ehelyett valami nagy örömet szerzek neked.

S e szavakkal benyúlt a zsebébe, előhúzta - lassan - Diótörőt, akinek ügyesen pótolta a fogát, s az állkapcsát is helyreigazította.

Marika felujjongott; anya pedig mosolyogva mondta:

- Látod, aranyom, milyen jól bánik Diótörővel a keresztpapa?

- Azt azonban ismerd el, Marika - szakította félbe a főtanácsos Stahlbaumnét -, hogy Diótörő daliásabb legény is lehetne. És az arcát sem lehet szépnek mondani. Ha meghallgatod, szívesen elmesélem, miként plántálódott és gyökeresedett meg ez a csúnyaság Diótörő egész családjában. Vagy talán már ismered Pirlipát hercegnő, Egérfül boszorka és a nagy órásmester régi történetét?

- Nem, nem - felelte Marika. - Meséld el.

- Remélem - mondta Stahlbaumné -, ezúttal nem lesz borzalmas a meséje?

- Egyáltalán nem, drága asszonyom - válaszolt a főtanácsos úr. - Ellenkezőleg. Igen tréfás, amit szerencsém lesz most elbeszélni.

- Mesélj, mesélj, kedves keresztpapa - kiáltottak a gyermekek, s a főtanácsos elkezdte a mesét.