Azt hiszem, gyerekek, egy pillanatig sem habozott volna közületek senki, hogy a derék, becsületes Diótörőt, akinek szívében soha rossz szándék nem volt, kövesse. Annál kevésbé habozott Marika, aki jól tudta, mennyire számíthat Diótörő hálájára, tehát így szólt:

- Önnel megyek, Drosselmeier úr, de ne vezessen messze, hosszú időre, mert még egyáltalán nem aludtam ki magamat.

- Úgy hát a legrövidebb, jóllehet némileg nehézkes utat választom - felelte Diótörő.

Előrement, Marika meg követte a folyosón álló ruhásszekrény elé. A kislány csodálkozva látta, hogy a máskor jól bezárt szekrény ajtaja tárva-nyitva áll, s benne lógott apa rókaprémes utazóbundája is.

Diótörő ügyesen fölkapaszkodott a szekrény párkányán és faragványain, s megragadta a bunda hátán csüngő nagy bojt végét. Amint ezt a bojtot megrántotta, a bunda ujjából kecses cédruslétra ereszkedett alá.

- Méltóztassék fölmászni, kedves Stahlbaum kisasszony! - kiáltott Diótörő.

Marika alig bújt át a bundaujjon, s alig dugta ki fejét a gallérból, ragyogó fény áradt elébe, s egyszerre pompás, illatos mezőn állt. Milliónyi szikra csillogott körülötte.

- Ez a Kristálycukor-mező - mondta Diótörő -, de menjünk csak át azon a kapun is.

Marika most vette észre a kaput, ami néhány lépéssel odább emelkedett. Úgy látszott, mintha fehér, barna és rózsaszín márványból épült volna, de közelebb érve kitűnt: az egész összetapadt cukrosmandulából és mazsolából áll. Ezért is nevezték Mandula- és Mazsola-kapunak, míg a köznép illetlenül csak Diákabrak-nyílásként emlegette.

A kapu kiszögellő árpacukor-erkélyén hat kis vörösmellényes majom gyönyörű janicsárzenét játszott, így Marika alig vette észre, hogy egyre messzebb halad a tarka cukorlemezkékből formált márványkockákon. Édes illatok áradtak a kétoldalt föltárult erdőből, s a sötét lombok közül előragyogott a sok tarka kocsányú arany-ezüst gyümölcs. Ha a narancsillat kóbor szellője meglebbent, az ágak és levelek összesúgtak, aranyfüst sercegett, pattogott.

- Milyen szép itt! - kiáltotta Marika boldogan.

- A Karácsony-erdőben vagyunk, kedves kisasszony - mondta Diótörő, és tapsolt. Kicsi pásztorok és pásztorlányok, vadászok és vadásznők siettek elő, akik oly finomak és fehérek voltak, mintha cukorból lettek volna. Egy elragadó kis karosszéket hoztak, fehér édesgyökér-párnát helyeztek rá, majd udvariasan fölkérték Marikát: foglaljon helyet.

Alig ült le, a pásztorok és pásztorlánykák kedves balettre perdültek, a vadászok meg szépen fuvoláztak, aztán valamennyien eltűntek a bozótosban.

- Bocsásson meg - szólt Diótörő -, bocsásson meg, drága Stahlbaum kisasszony, a gyönge táncért, de ezek mind a bábszínházból valók, s nem tudnak semmi mást, mint mindig ugyanazt. A vadászok is álmosan, lanyhán fújták... Nem sétálnánk most kissé tovább?

- Ó, minden nagyon szép volt. Rendkívül tetszett - felelte Marika, s követte Diótörőt.

Morajló, susogó patak mentén mentek. Voltaképpen ebből áradt széjjel az egész erdőt megtöltő pompás illat.

- Ez a Narancs-patak - magyarázta Diótörő -, de illatától eltekintve nem hasonlítható a Limonádé-folyamhoz, ami ugyancsak a Mandulatej-tengerbe ömlik.

Marika csakhamar erősebb csobogást, zúgást hallott, és megpillantotta a széles folyamot, mely büszke, kékeslila hullámaival ragyogó bokrok közt kanyargott tova. Rendkívül friss, szívet-lelket üdítő hűvösség áramlott belőle. Közelében egy másik, sötétsárga folyó hömpölygött nehéz mozdulással, illata azonban szokatlanul édes volt, és partján gyerkőcök ültek, horgásztak, s amit kifogtak, rögtön meg is ették. Közelebbről Marika észrevette: ezek a halak kis mogyorók voltak.

Csekély távolságra takaros falut látott, minden ház, pajta sötétbarna volt.

- Ez Mézeskalács-falva - mondta Diótörő -, a Méz-folyó partján. Lakosai igen csinosak, de ingerlékenyek, mivel mindnyájuknak örökké fáj a foga.

Ebben a pillanatban Marika egy városkát vett észre: csupa színes, átlátszó házból állt.

Diótörő egyenest oda tartott, s Marika vidám, kusza zajt hallott. Ezernyi kedves kis emberke nézegette s rakodta le a piacon álló, púpozott kocsikat. Úgy látszott, mintha tarkabarka papiros és nagy csokoládétáblák kerülnének elő a kocsikról.

- Bonbon-falván vagyunk - mondta Diótörő. - Éppen most érkezett a küldemény Papirosországból, s magától Csokoládékirálytól is. Szegény bonbon-falviakat legutóbb igen veszélyeztette Szúnyog admirális hadserege, ezért házaikat Papirosország adományaival vonják be. De kedves Stahlbaum kisasszony, ne csak az ország falvait és kisvárosait látogassuk meg, hanem a fővárost is! Fővárosunkat!

Kis idő múltán rózsaillat áradt, s mindent körülfolyt valami puha, rózsás káprázat is.

Marika észrevette, ez a rózsapirosan ragyogó víztükör visszfénye, ami kis völgyben, csodálatosan édes muzsikával zúgott. Ez az egyre szélesebb víztükör nagy tóvá tágult, ezüstfehér hattyúk úszkáltak rajta, és versenyt énekelték legszebb dalukat. Gyémánthalacskák bukkantak föl-le a rózsás árban, mintegy vidám táncot lejtve előttük.

- Óh - kiáltott Marika lelkesülten -, ez az a tó, amit Drosselmeier keresztpapa akart csinálni nekem...

Diótörő olyan gúnyosan mosolygott, ahogyan Marika még sohasem látta mosolyogni, majd így szólt:

- Ilyent a bácsika bajosan tudna valaha fabrikálni... De hagyjuk ezt! Hajózzunk inkább át a fővárosba.