Diótörő ismét összeverte tenyerét, és a Rózsa-tó mind jobban morajlott, a hullámok is magasabbra csaptak, s Marika egyszerre azt látta: a távolból két aranypikkelyes delfin egy csupa tarka, fénylő drágakőből összeállított csónakot von feléjük. Tizenkét aranyos szerecsen, ragyogó kolibritollakból font sapkával és köténnyel partra szökkent, majd a hullámok fölött suhanva először Marikát, aztán Diótörőt csónakba emelte, s tüstént megindultak a tavon át.

A két aranypikkelyes delfin kidugta az orrát, és kristálysugarakat lövellt a magasba. Amint a csillogó, szikrázó ívek aláhulltak, mintha két finom ezüstharangocska zengené:

Ki lebeg a tavon, mint a szellő? A sellő! Legyecske! Bim-bam, halacska züm-züm hattyúk! Szállj, szállj aranymadárka! Trara, hullámárba, lebegj, zengj, csengj, ingj, ringj sellő, sellő száll pirulván rózsahullám dobbanj, lobbanj, csobbanj, csobbanj föl, föl!

A tizenkét kis szerecsennek azonban, akik hátul fölugráltak a hajóra, nemigen tetszhetett a vízsugarak éneke, mert olyan erősen rázták pálmalevélből készült napernyőiket, hogy a levelek csettegtek-csattogtak, s amellett lábukkal valami különös ütemet dobbantva, ezt énekelték:

Klapp és klipp és klipp és klapp, gyöngy és hab, szerecsendal nem hallgat, mint a hal, delfin surranj, hattyú surranj, zúgj, kagyló, zúgj, klapp és klipp és klipp és klapp, gyöngy és hab!

- A szerecsenek vidám fiúk - szólt Diótörő kissé zavartan -, még fölverik az egész tavat.

Valóban, csakhamar csodálatos hangok zsivaja zajdult föl, mintegy úszva a vízen s a levegőben, de Marika ügyet sem vetett rá. Az illatozó rózsahullámokba nézett, ahonnan csupa kedves leányarc mosolygott vissza.

- Ó - kiáltott örvendezve -, nézze csak, kedves Drosselmeier úr! Pirlipát hercegnő mosolyog rám a mélyből... Nézze csak, kedves Drosselmeier úr!

Diótörő azonban panaszosan sóhajtott:

- Nem Pirlipát hercegnő az, hanem ön. Mindig az ön arca mosolyog onnan.

Marika gyorsan elkapta a fejét. Szemét lehunyta, szégyellte magát. De ebben a percben a tizenkét szerecsen kiemelte a hajóból, és partra vitte.

Egy kicsi pagonyban találta magát, s ez talán még szebb volt, mint a Karácsony-erdő. Csupa fény, ragyogás vette körül, az ágakról ritka, bámulatra méltó gyümölcsök csüngtek alá.

- A Cukrászsütemény-ligetben vagyunk - mondta Diótörő -, és itt van már a fővárosunk is.

Ó, milyen látvány tárult Marika elé! Hogyan is írjam le a város szépségét, pompáját? A falak és tornyok vakítón ragyogtak, s az épületek alakja olyan volt, mint sehol másutt a föld kerekén. Tető helyett drágamívű korona borított minden házat, s a tornyokat a legszebb, legtarkább lombfüzér koszorúzta.

Ahogy átmentek a habcsókból és cukrozott gyümölcsből épített főkapun, ezüstkatonák tisztelegtek, s egy brokát hálókabátos emberke egyenesen Diótörő nyakába borult e szavakkal:

- Isten hozta, drága hercegem. Isten hozta Tortavárban!

Marika igen elcsodálkozott, hogy az előkelő úr hercegnek szólítja ifjú Drosselmeiert, de ezernyi finom hangocska zúgott, ujjongás és kacagás, hancúra és énekszó tombolt. Ez Marika figyelmét teljesen lekötötte. Meg is kérdezte nyomban, mit jelent ez a vidám zsivaj.

- Ó, kedves Stahlbaum kisasszony - felelte Diótörő -, semmi különöset. Tortavár vidám város, napról napra így megy errefelé. Hanem méltóztassék, fáradjon tovább.

Alig mentek néhány lépést, a rendkívüli látványt nyújtó vásártérre értek. Körös-körül a házak áttört cukrászremekek voltak, erkély erkély hátán tornyosult, s a közepén magas, cukorral meghintett kürtőskalács állt obeliszkként. Körülötte négy szökőkút limonádét, narancsszörpöt, édes italokat szórt a levegőbe, a medencék pedig krémmel teltek meg. A legeslegszebbek azonban az aranyos kis városlakók voltak, akik egymás hegyen-hátán tolongtak, ujjongtak, mókáztak ezerszámra. Egyszóval: akik a távolról hallható vidám zsivajt okozták. Volt köztük cifra úr és cifra dáma, tiszt és közvitéz, birkapásztor és paprikajancsi. Egy sarkon még nagyobb tolongás volt, mert éppen a nagymogul vonult arra, gyaloghintaján, kilencvenhárom főember és hétszáz rabszolga kíséretében.

Véletlenül az ötszáz tagot számláló halászcéh is épp akkor tartotta fölvonulását, s szerencsétlenségükre a törökök nagyvezíre is háromezer janicsárral ugyanakkor sétalovaglást rendezett a piactéren.

Ez volt aztán a tolongás, könyöklés, lökdösődés és sivalkodás!

Hamarosan innen is, onnan is jajveszékelés hangzott: egy halász a tolongásban leütötte egy török fejét, és a nagymogult csaknem elgázolta egy paprikajancsi. A zűrzavar egyre szédítőbb lett, már-már mindnyájan hajba kaptak, amikor a brokátkabátos emberke, aki Diótörőt a kapunál üdvözölte, fölkapaszkodott a kürtőskalácsra, háromszor megrándította az éles hangú harangot és háromszor kiáltotta:

- Cukrász! Cukrász! Cukrász!

A tolongás hirtelen megszűnt.

Mindenki igyekezett úgy boldogulni, ahogy lehetett.

Az összekuszálódott menetek szétgabalyodtak, a sárba fordult nagymogult lekefélték, a török fejét visszatették az előbbi helyére, így elölről kezdődhetett a vidám zenebona.

- Miféle cukrászért kiabáltak, Drosselmeier úr? - kérdezte Marika.

- Ó, kedves Stahlbaum kisasszony - felelt Diótörő -, a cukrász itt az az ismeretlen és borzasztó hatalom, akiről azt hiszik: úgy alakítja az embereket, ahogy ő akarja. Ő a vidám kis nép fölött uralkodó végzet, s annyira rettegnek tőle, hogy nevének puszta említése is lecsillapítja a legnagyobb zsivajt. Senki sem gondol ilyenkor oldalba döfésre, megbúbolásra, hanem magába száll, és azon elmélkedik: mi az ember és mivé lesz?

Most a rózsaszín derengésben egyszerre föltűnt egy száztornyos, sugárzó palota. A falakat imitt-amott dús viola-, nárcisz-, tulipán- és ibolyacsokrok ékesítették: mély tüzű színük még jobban kiemelte az alap vakító fehérségét.

A középső épület hatalmas kupoláját s a tornyok gúla alakú tetejét ezernyi arany- és ezüstcsillaggal hintették tele.

- A Marcipán-kastély előtt állunk - mondta Diótörő.

Marika szinte önfeledten bámulta ezt a csodapalotát, ám mégis észrevette, hogy az egyik magas torony teteje hiányzik. Fahéjrudakból épített állványon kicsiny emberkék dolgoztak helyreállításán.

- Kevéssel ezelőtt - magyarázta Diótörő -, már-már súlyos romlás, sőt végpusztulás fenyegette a kastélyt. Egy nyalakodó óriás járt erre, s leharapta a torony tetejét. A nagy kupolát is éppen kikezdte, de a tortaváriak fölajánlottak váltságul egy egész városrészt s a Cukrászsütemény-liget tekintélyes részét. Szerencsére megelégedett ezzel, és továbbállt.

Egyszerre édes zene hangzott föl, kitárultak a palota kapui, s tizenkét kicsi apród lépett elő fáklyaként égő szegfűszegszálakkal. Fejük egy-egy gyöngyszemből állt, testük rubin és smaragd, lábuk finoman kidolgozott, tiszta arany volt. Négy hölgy követte őket, csaknem akkora mindegyik, mint Marika Klárika babája, de rendkívül pompás és ragyogó öltözetükről látszott: született hercegnő mind a négy.

Gyengéden átölelték Diótörőt. Sírva-nevetve kiáltozták:

- Ó, herceg! Drága herceg! Ó, édes bátya!

Diótörő meghatottan törülgette a szemét, aztán megragadta Marika kezét, és ünnepélyesen azt mondta:

- Bemutatom Stahlbaum Marika kisasszonyt, a tiszteletre méltó egészségügyi főtanácsos lányát, valamint életem megmentőjét! Ha nem hajítja el a legjobbkor papucsát, ha nem szerzi meg nekem egy nyugállományú ezredes kardját, akkor az átkozott Egérkirály áldozataként már régen a föld alatt lennék... Ó, egyetlen Stahlbaum kisasszony! Vajon hasonlítható-e hozzá szépségben, jóságban, erényben Pirlipát, jóllehet született hercegnő?! Nem! Azt mondom: nem!

És így kiáltottak a hölgyek is:

- Nem!

Aztán zokogva Marika nyakába borultak:

- Ó, drága hercegi bátyánk nemes megmentője! Kitűnő Stahlbaum kisasszony!

Ekkor Marikát és Diótörőt a palota belsejébe vezették, mégpedig abba a terembe, amelynek a fala csupa színesen tündöklő kristály volt. Marikának legjobban mégis a cédrus- és berzsenyfából készült, aranyvirágokkal kivert kis székek, asztalkák, szekrények és íróasztalok tetszettek. A hercegnők leültették őket, és azt mondták: tüstént elkészítik az ebédet.

Erre nagy halom tálacskát és fazekacskát hoztak, legfinomabb japán porcelánból, továbbá kanalakat, késeket, villákat, lábasokat és konyhaeszközöket, mind aranyból és ezüstből. Sohasem látott gyümölcsöket, édességeket vettek elő, hófehér kis kacsóikkal kecsesen nyomták ki a gyümölcsök levét, törték a fűszereket, reszelték a cukrosmandulát. Egyszóval: Marika láthatta a készülődésből azt is, hogy a hercegnők milyen jól értenek a háztartáshoz, és nagyszerű ebéd lesz.

Diótörő legszebbik nővérkéje aranymozsarat tett Marika elé.

- Ó, kedves barátnőm, bátyám drága megmentője, törj egy picit ebből a kristálycukorból!

Míg Marika vidáman csapkodott, s a mozsár csak úgy zengett-bongott, mint valami kedves dalocska, Diótörő körülményesen elmesélte az Egérkirállyal vívott borzalmas csatát.

Marika közben úgy érezte, mintha a herceg szavai és saját mozsárcsapásai egyre távolabbról és elmosódottabban szólnának, aztán ezüstfátylak emelkedtek, s ebben a ködfelhőben a hercegnők, apródok és Diótörő maga is szinte elúszott...

Különös, távolba elmorajló ének, zúgás és zümmögés hallatszott.

Marika háborgó hullámokon emelkedett egyre -

följebb és följebb -

följebb és följebb -

följebb és följebb.