Amint Scrooge egy csudálatosan hosszúra nyúlt horkantás kellős közepén fölébredt és felült ágyában, hogy összeszedje gondolatait: nem kellett megmondani neki, hogy az óra megint mindjárt egyet fog ütni. Érezte, hogy éppen jókor nyerte vissza az öntudatát, egyenesen azért, hogy értekezhessék a második követtel, akit Jacob Marley közbenjárására küldtek hozzá. De mivel úgy érezte, hogy kellemetlenül fázni kezd, miközben azon töri a fejét, vajon ez az új szellem melyik függönyét fogja félrehúzni: saját kezével húzta félre mindegyiket, aztán újra lefeküdt, és éles pillantással vizsgálódott az ágy körül. Mert ő akarta megszólítani a szellemet megjelenése pillanatában, nehogy az meglepje, és idegessé tegye.

Hányaveti természetű emberek, akik azzal dicsekszenek, hogy értik a dörgést, és mindenre egyformán alkalmasak; kalandokra való képességeik óriási terjedelmét azzal a szólással szokták kifejezni, hogy ők a "fej vagy írás" játéktól az emberölésig mindenhez értenek; s e két ellentétes véglet között valóban meglehetősen hosszú és sokat magában foglaló sora van a dolgoknak. Nem merném Scrooge-ot ilyen vakmerő színben feltüntetni, mégis azt mondom: higgyétek el, hogy igen sokféle különös jelenségre volt elkészülve, és semmi sem ejtette volna túlságos csudálkozásba, ami megfér a csecsszopó és az orrszarvú fogalmai között.

Nos, el volt készülve jóformán mindenre, de egyáltalán nem volt elkészülve a - semmire: így mikor az óra elütötte az egyet és semmiféle alak nem jelent meg, heves reszketés fogta el. Eltelt öt perc, tíz perc, egy negyedóra is - és nem jött semmi. Egész idő alatt ágyában feküdt valami vöröses fény lobogásának kellős közepén, mely az ágy fölé kezdett áradni, mikor az óra megszólalt. Ez a puszta fény ijesztőbb volt egy tucat szellemnél, mert nem tudta kisütni, mit jelent, mire való; és közben-közben aggódott is, hátha ő ebben a pillanatban a spontán elégés érdekes esete, s még csak az a vigasztalása sincs meg, hogy tudna róla. De végre mégis arra kezdett gondolni - amire ti vagy én mindjárt gondoltunk volna; mert mindig az tudja, hogy mit kellett volna tenni, s az is tette volna meg kétségtelenül, aki nincs szorult helyzetben - egyszóval, mondom, arra kezdett gondolni, hogy annak a kísérteties fénynek forrása és magyarázata a szomszéd szobában lehet, és a további nyomozás arra vallott, hogy a fény csakugyan onnan árad. Mikor ez a gondolat egészen betöltötte elméjét, csendesen fölkelt, és papucsban az ajtóhoz csoszogott.

Abban a pillanatban, mikor Scrooge a zárra tette kezét, egy idegen hang néven szólította és azt parancsolta neki, hogy lépjen be. Engedelmeskedett.

Tulajdon szobája volt ez. Semmi kétség. De meglepő átalakuláson ment keresztül. Falai és mennyezete úgy tele voltak aggatva örökzölddel, hogy valóságos ligetnek látszott; mindenfelől fényes, sugárzó bogyók csillogtak. A magyal, a fagyöngy, a borostyán csipkés levelei úgy visszaverték a fényt, mintha megannyi apró tükör lett volna széjjelszórva; s olyan hatalmas tűz bömbölt a kandallóban, aminőt ez a mogorva, megkövesült tűzhely sohasem látott sem Scrooge, sem Marley idejében, sem sok más elmúlt télen. A padlón trónushoz hasonló formában volt felhalmozva a pulyka, liba, vadhús, baromfi, sertés; nagy húsdarabok, malacok, hosszú kolbászfüzérek, húspástétomok, szilvás pudingok, osztrigák hordószámra, ropogósra sült gesztenye, sötétpiros alma, leveses narancs, édes körte; óriási vízkereszti kalácsok, forró puncsos csészék, amiknek gyönyörűséges párája elhomályosította a szobát. Mindezeken kényelmesen ült egy ragyogó, szép óriás; kezében a bőség szarujához hasonló, lobogó fáklya, s ezt magasra, jó magasra tartotta, hogy elárassza fényével Scrooge-ot, mikor az leskelődve az ajtóhoz lépett.

- Jöjj be - kiáltott fel a szellem. - Jöjj be, és ismerj meg engem jobban, ember!

Scrooge félénken lépett be, és leszegte fejét a szellem előtt. Nem volt már az egykori makacs Scrooge; és bár a szellem fényes és jóindulatú volt, nem szeretett találkozni a tekintetével.

- Én ennek a karácsonynak a szelleme vagyok - mondotta az óriás. - Nézz rám!

Scrooge illő tisztelettel így cselekedett. A szellem fehér prémmel szegett, egyszerű sötétzöld palástot vagy köpenyt viselt. Ez az öltözet olyan hanyagul lógott le róla, hogy széles melle mezítelen volt, mintha megvetett volna minden mesterséges védelmet vagy leplet. Mezítelen volt az öltözet széles ráncai alól kilátszó lába is; fejét pedig nem födte egyéb, csak egy magyalfa-ágakból font koszorú, ragyogó jégcsapokkal ékesítve. Sötétbarna fürtjei hosszan, szabadon hullámzottak; és éppen ilyen szabad volt vidám arca, csillogó szeme, nyílt markú keze, derűs hangja, fesztelen viselkedése és örömteli arckifejezése. Derekáról ősrégi kardhüvely lógott, de kard nem volt benne, s az ócska hüvelyt is rozsda marta.

- Ugye, sohasem láttál még ilyet? - kiáltott fel a szellem.

- Soha - felelte Scrooge.

- Sohasem sétálgattál a családom ifjabb tagjaival; már úgy értem (mert én nagyon fiatal vagyok), hogy az utóbbi években született bátyáimmal? - folytatta a jelenés.

- Nem hiszem - mondta Scrooge. - Félek, hogy nem. Sok bátyád volt, szellem?

- Több, mint ezernyolcszáz - felelte a szellem.

- Borzasztó lehet ekkora családról gondoskodni - mormogta Scrooge.

A mostani karácsony szelleme fölállt.

- Szellem - mondta alázatosan Scrooge -, vezess engem, ahová akarsz. Tegnap éjjel erőszakkal vittek el, s olyan leckében volt részem, amely még most is hat rám. Hadd vegyem hasznát, ha tanítani akarsz valamire ma éjszaka.

- Érintsd meg a palástomat!

Scrooge úgy tett, amint a szellem mondta, és erősen megfogta a palástot.

Magyal-ág, fagyöngy, piros bogyók, borostyán, pulyka, liba, vadhús, baromfi, sertéshús, malac, kolbász, osztriga, pástétom, puding, gyümölcs, puncs - mind eltűnt egy szempillantás alatt. Hasonlóképpen a szoba, a tűz, a vörhenyes izzás, az éji óra is - és a város utcáin állottak karácsony reggelén; az utcán (mert kemény hideg volt) nyers, de vidám és nem kellemetlen zenebonát csaptak az emberek azzal, hogy házuk előtt felkaparták a havat a kövezetről, meg lesöpörték a háztetőről, s a gyerekeknek fényes mulatság volt elnézni, hogyan suppan le a hó az utcára, s hogyan porlik szét mesterséges kis hóviharrá.

A házak homlokzata meglehetősen feketének látszott, az ablakok még feketébbnek, ellentétben a háztetők puha fehér hótakarójával s az utca piszkosabb havával; ez utóbbit mély barázdákkal szántották fel a szekerek és kocsik nehéz kerekei; ezek a barázdák százszor meg százszor keresztezték egymást a nagy utak elágazásainál; s összekeveredő, nehezen követhető csatornákat alkottak a sűrű, sárga iszapban és jeges vízben. Az ég felhős volt, s a legrövidebb utcákon sem lehetett végiglátni a félig párás, félig megfagyott piszkos köd miatt, amelynek súlyosabb alkatrészei koromfekete atomokban záporoztak alá, mintha Nagy-Britannia valamennyi kéménye közös elhatározással kigyulladt és kedvére lángolt volna. Sem az időjárás, sem a város nem volt különösebben vidám - és mégis olyan derű áradt szét, amilyen tán még a legtisztább nyári légben, a legragyogóbb nyári napon sem.

Mert a háztetőn söpörgető emberek mind csakúgy ragyogtak jókedvükben; átkiabáltak egymásnak a párkányról, s néha-néha tréfából hógolyókkal dobálóztak: - ártatlanabb lövedék az ilyesmi sok szóbeli tréfánál - s szívükből kacagtak, ha talált a golyó, s éppen úgy szívükből kacagtak akkor is, ha célt tévesztett. A vadkereskedések félig nyitva voltak még, a gyümölcsös boltok pedig valósággal dicsfényben ragyogtak. Voltak ott nagy, kerek, hasas gesztenyéskosarak - olyan szabásúak, mint vidám öregurak mellényei: - ott heverésztek az ajtókban, az utcára is kibuggyanva gutaütéses kövérségükben. Voltak ott vörhenyes, barnaképű, vaskos spanyol hagymák, zsíros termetük úgy ragyogott, mint a spanyol szerzeteseké; pajzánul kacsingattak polcaikról az arra járó leányokra, és negédeskedve pislogtak a felaggatott fagyöngyre. Volt ott körte, alma, pirosló gúlákba magasra felrakva; fürtszámra lógott a szőlő szembetűnő kampókról, a boltosok jóvoltából, hogy az arra járók szájában ingyen futhasson össze a nyál; volt halom számra mohos, barna mogyoró, illatával régi erdei séták bokáig süppedő, hervadt levelek közötti kellemes gázolások emlékeit idézve, volt húsos, barnás norfolki aszalt alma, amely élénken elütött a narancs és citrom sárga színétől, ezek pedig leves-testes mivoltukban szinte könyörögtek a vevőnek, hogy papírzacskóba csomagolva vigye haza, és ebéd után fogyassza el őket. Még az arany- és ezüsthalak is, amelyeket e válogatott gyümölcsök közé helyeztek el egy medencébe: bármily ostoba és lassú vérű fajtához tartoznak, mégis mintha tudták volna, hogy valami jó dolog van készülőben, és valamennyien tátogva, halvérű izgalommal úszkáltak körbe-körbe a maguk kis világában.

A fűszeres boltok! Hej, a fűszeres boltok! Majdnem be vannak zárva, csak egy-két tábla hiányzik még a kirakatukról; de micsoda pillantás esik ezeken a réseken! Nemcsak a pultra ereszkedő mérlegtányérok csendültek meg vidáman, nemcsak a spárga meg a henger, amelyre rá volt csavarva, váltak meg vidáman egymástól, nemcsak a bádogszelencék teteje csapódott úgy föl-le, mintha szemfényvesztés lenne a dologban, nemcsak a tea meg a kávé keveredő illata csiklandozta kellemesen az orrot, nemcsak a mazsola volt nagy szemű, ritka szép, a mandula hihetetlenül fehér, a fahéj rúdja hosszú és egyenes, a többi fűszer mind oly gyönyörűséges, s a déligyümölcs oly vastagon volt bevonva cukorral, hogy a legérzéketlenebb nézőt is elgyöngítette, és következésképpen fölingerelte a látása. Nemcsak a füge volt zamatos és puha; nemcsak a francia szilva pirult savanykás szerénységgel a cifrán felékesített skatulyákban - nemcsak, hogy minden jóízű volt és karácsonyi ruhába volt bújtatva: hanem a vevők is mind úgy siettek, oly mohón várták a nap szépreményű ígéreteinek teljesülését, hogy egymásba botlottak az ajtóban, szatyraikat vadul egymáshoz csapva, s a pulton felejtették a vásárolt holmit, visszarohantak érte, és száz más hasonló tévedést követtek el, a lehető legjobb kedvben; ezalatt pedig a fűszeres meg a segédjei oly vidámak, oly frissek voltak, hogy az a kifényesített, szív alakú tű, amivel hátul a kötényüket megerősítették, tulajdon szívük lehetett volna, közszemlére kitéve, hadd csipegessék a karácsonyi csókák, ha úgy tetszik nekik.

De a harangszó nemsokára minden jámbor lelket templomba, kápolnába szólított - és mentek mind; legjobb ruhájukban, legvidámabb ábrázatukkal rajzottak ki az utcára. És ugyanakkor megszámlálhatatlan sok nép bukkant elő egy sereg utcából, mellékutcából, névtelen sikátorból, vacsoráját cipelve a pékműhelyekbe. Ezeknek a szegény ünneplőknek látása erősen érdekelhette a szellemet, mert megállt Scrooge mellett egy pékműhely ajtajában, levette a tálak födelét, amint hordozóik elhaladtak mellette, és fáklyájáról tömjént csöpögtetett vacsorájukba. És igen különös fáklya volt ez, mert egyszer kétszer, mikor haragos szavakra került a sor két ételhordozó közt, akik összeütköztek egymással: néhány csepp vizet szórt rájuk belőle, és tüstént visszanyerték jókedvüket. Mert azt mondták, szégyen veszekedni karácsony napján. És így is van: Isten a megmondhatója, így is van!

Eközben elhallgattak a harangok, s a pékműhelyeket bezárták; de azért mindezeknek a vacsoráknak és a tovább folytatódó sütéseknek vidám árnyéka meglátszott minden pék-kemence fölött a párák harmatos foltjában; úgy füstölt előttük a kövezet, mintha a kövei is sülnének.

- Van valami különös zamat abban, amit a fáklyádból cseppentesz? - kérdezte Scrooge.

- Van. Az enyém.

- Hozzá lehet adni mindenféle vacsorához ezen a napon? - kérdezte Scrooge.

- Minden szívesen adott vacsorához. A szegényekéhez leginkább.

- Miért leginkább a szegényekéhez? - kérdezte Scrooge.

- Mert azoknak van rá legnagyobb szükségük.

- Szellem - mondta Scrooge egy pillanatnyi gondolkozás után -, csudálom, hogy a körülöttünk levő sok világ lakói közül éppen te kívánod megritkítani azokat az alkalmakat, amikor ezeknek az embereknek valami ártatlan élvezetben lehet részük.

- Még hogy én?

- Meg akarod fosztani őket attól, hogy minden hetedik napon vacsorázhassanak - pedig gyakran ez az egyetlen nap, amikor voltaképpen igazán vacsoráznak - mondta Scrooge. - Nem úgy van?

- Én akarnám ezt? - kiáltotta a szellem.

- Te akarod bezáratni ezeket a műhelyeket minden vasárnap - mondta Scrooge. - Végeredményben egyre megy a dolog.

- Én akarom?! - kiáltott fel a szellem.

- Bocsáss meg, ha tévedek. A te nevedben, vagy legalábbis a tieid nevében tették - mondta Scrooge.

- Sokan vannak ezen a ti földeteken - felelte a szellem -, akik azzal dicsekszenek, hogy ismernek bennünket, s a mi nevünkben követik el a szenvedély, a gőg, a rosszakarat, gyűlölet, irigység, vakbuzgóság és önzés cselekedeteit - pedig ezek oly idegenek nekünk és egész fajtánknak, mintha soha nem is lettek volna. Emlékezzél erre, s az ő cselekedeteiket nekik ródd fel, ne minekünk.

Scrooge megfogadta, hogy így lesz; azzal továbbmentek, láthatatlanul, mint az előbb, London külvárosai felé. Feltűnő sajátsága volt a szellemnek (Scrooge ezt már a pékműhely ajtajában észrevette), hogy óriási termete ellenére is akárhol kényelmesen elfért, s alacsony fedél alatt ugyanoly kecsesen, természetfölötti lény módjára tudott megállani, mint ahogy, valószínűleg bármilyen magas teremben megállt volna.

És a jó szellemnek gyönyörűsége telt benne, hogy éppen ezt a képességét fitogtassa - vagy talán inkább jóságos, nagylelkű, melegszívű természete és minden szegény iránt érzett rokonszenve volt az, ami egyenesen Scrooge írnokának hajlékához vezette, mert hát odament, és vitte magával Scrooge-ot is, aki a palástjába kapaszkodott; és az ajtó küszöbén elmosolyodott, a szellem, és megállt, hogy megáldja Bob Cratchit lakóhelyét fáklyája szétszórt cseppjeivel. Gondoljátok csak el! Bob csak tizenöt "bob"-ot keresett hetenként, szombatonként csak tizenöt druszáját vágta zsebre; és a mostani karácsony szelleme mégis megáldotta kis házát!

Aztán felállt Cratchitné asszony, Cratchit felesége, aki kétszer kifordított ruhájában bizony szegényesen volt öltözve, de annál dúsabban felszalagozta magát, ami hat pennyért mutatós és olcsó dolog; Cratchitné megterített, másodszülött leányának, az ugyancsak dúsan felszalagozott Belindának segítségével; eközben pedig Péter úrfi villát dugott a krumplisserpenyőbe, és mert óriási inggallérjának (mely Bob magántulajdona volt, de a nap tiszteletére átengedte fiának és örökösének) két sarka a szájáig ért: örvendezett, hogy ilyen gavallérosan fel van öltözve, és szerette volna előkelő sétahelyeken mutogatni az ingét. Most aztán két kisebb Cratchit, egy fiú meg egy lány rontott be, azt kiáltva, hogy a pékműhely előtt megérezték a tulajdon libájuk illatát - s az ifjú Cratchitek, a zsálya és a hagyma gyönyörűséges gondolatában éldegélve, körültáncolták az asztalt, egekig csigázva Péter úrfi lelkesedését, miközben ez gőg nélkül viselvén fojtogató gallérját, addig fújta a tüzet, míg a lusta krumpli föl nem bukkant, és hangosan kopogtatni nem kezdett a fazék födőjén, hogy eresszék ki és hámozzák meg.

- De hát hol marad drága édesapátok? - szólalt meg Cratchitné. - És az öcsikétek, a Pici Tim! Márta is fél órával korábban idehaza volt múlt karácsonykor!

- Márta itt van, anyám! - mondta egy leány, aki még be sem lépett az ajtón, máris megszólalt.

- Márta itt van, anyám! - kiáltotta a két kis Cratchit. - Hajahaj! Te Márta, micsoda libánk van!

- Milyen későn jöttél, drágám - mondta Cratchitné; tízszer is megcsókolta leányát, és fontoskodó buzgalommal szedte le róla a kendőt, sapkát.

- Tegnap este sok mindent be kellett fejeznünk - felelte Cratchit kisasszony -, ma reggel pedig takarítanunk kellett, anyám!

- No jó, mindegy, csakhogy itt vagy - mondta Cratchitné. - Ülj le a tűz mellé, drágám, és melegedjél, hogy az Isten is megáldjon!

- Nem, nem! Itt jön apa - kiáltott a két kis Cratchit, aki mindenütt jelen volt egyszerre. - Bújj el, Márta, bújj el!

Így hát Márta elbújt, és belépett a kis Bob, az apa; sálja, a rojtját nem számítva, legalább három lábnyira lógott le elöl; elnyűtt ruhája megfoltozva, kikefélve, hogy illő legyen a mai naphoz; Pici Tim pedig ott ült a vállán. Szegény Pici Tim, kis mankóval járt, s a lábszárait vaspántok támogatták!

- Ni, hát Márta hol van?  - kiáltott fel körülnézve Bob Cratchit.

- Nem jött meg - mondta Cratchitné.

- Nem jött meg - szólt Bob, hirtelen engedve magas kedvéből; mert a templomtól kezdve egész úton ő volt Tim paripája, és ficánkolva ért haza.

- Nem jött meg, karácsony napján!

Márta még tréfából sem szerette csalódott képpel látni az apját, hát hamarosan előbújt a kamraajtó mögül, és karjai közé rohant, miközben a két kis Cratchit felragadta Pici Timet, és kivitte a mosókonyhába, hogy hallgassa, mint dúdol a puding a rézüstben.

- És hogy viselte magát a kis Tim? - kérdezte Cratchitné, mikor már kicsúfolta Bobot hiszékenysége miatt, Bob pedig kedvére összecsókolta leányát.

- Olyan jó volt, mint egy falat kenyér - mondta Bob -, még annál is jobb. Valahogy gondolkodó gyerek lett belőle, amiért annyit üldögél magában, s olyan furcsa dolgok jutnak eszébe, hogy sose hallotta mását az ember. Hazajövet azt mondja nekem: reméli, hogy az emberek látták őt a templomban - mert hát ő nyomorék, és jóleshetik nekik, ha karácsony napján arra gondolnak, aki a bénákat lábra állította, s a vakoknak visszaadta a szemük világát.

Bobnak remegett a hangja, mikor ezt elbeszélte, s még jobban remegett, mikor azt mondta, hogy Pici Timből erős, egészséges ember lesz.

Hallatszott a folyosón fürge kis mankójának kopogása, és Pici Tim visszajött, mielőtt egyebet szólhatott volna valaki; a kisfiú meg a leány a tűz mellett levő székéhez kísérték; és miközben Bob, nekigyürkőzve - szegény ember, mintha bizony elkoptathatta volna még jobban a kabátja ujját - egy korsóban valami forró keveréket készített pálinkából és citromból, kavargatta és a tűzhely szélére tette, hogy lassan felforrjon; Péter úrfi meg a két, mindenütt jelenlevő ifjú Cratchit elment a libáért, és hamarosan ünnepélyes menetben tértek vissza vele.

Olyan sürgölődés támadt most, hogy azt hitte volna az ember: a liba a legritkább madara a világnak; egy tollas csodalény, amelyhez képest egy fekete hattyú is mindennapos dolog - és valóban, a liba ilyesmi is volt ebben a házban. Cratchitné sercegősre melegítette a zsírt (mely már készen várakozott egy kis serpenyőben): Péter úrfi hihetetlen hévvel törte péppé a krumplit; Belinda kisasszony az almamártást édesítette meg; Márta a forró tányérokat törülgette; Bob maga mellé vonta a Pici Timet az asztalnak egy pici sarkába; a két ifjú Cratchit széket rakott mindenkinek, önmagukról sem feledkezve meg, s őrt álltak a helyükön, kanalat dugva a szájukba, nehogy libáért találjanak kiabálni, mielőtt rájuk kerülne a sor. Végre felrakták a tálakat, és elmondták az asztali áldást. Ezt lélegzetfojtó szünet követte, miközben Cratchitné, lassan végigjártatva szemét a szeletelő késen, készült, hogy beledöfje a liba mellébe; de mikor aztán megcselekedte ezt, és kibuggyant a régóta várt töltelék áradata - akkor a gyönyörűség moraja hangzott fel körös-körül, s még Pici Tim is, akit felizgatott a két ifjú Cratchit, kése nyelével kocogtatta az asztalt, s egy halk hurrát kiáltott.

Soha még ilyen libát nem látott a világ. Bob azt mondta: nem hiszi, hogy valaha is sütöttek ilyet. Puhasága, zamatos íze, nagysága és olcsósága mind általános csudálkozás tárgya volt. Almamártással és tört krumplival megpótolva, bőséges lakoma volt az egész családnak; csakugyan - mint Cratchitné nagy gyönyörűséggel mondotta (észrevevén a tálon egy kis darabka csontot) - még meg sem ették az egészet! Pedig mindenki jóllakott, különösképpen a legifjabb Cratchitek, akiknek még a szemöldökük is csupa zsálya meg hagyma volt! De most, amikor Belinda kisasszony tányért váltott, Cratchitné egyedül távozott a szobából - sokkal idegesebb volt, semhogy tanúk jelenlétét is el tudta volna viselni -, hogy kiborítsa és behozza a pudingot.

Mert tegyük fel, hogy nem nőtt meg elég magasra! Tegyük fel, hogy szétesik kiborítás közben! Tegyük fel, hogy valaki átmászott a hátsó udvar falán és ellopta, amíg ők a libában gyönyörködtek - erre a föltevésre elsápadt a két kis Cratchit arca. Lehetségesnek tartottak minden elképzelhető borzalmat.

Hahó! Hatalmas gőzfelhő. A puding ki van borítva a rézüstből. Olyan szag érzik, mint nagymosáskor. Ezt a kendő okozza. Aztán olyan szag, mintha vendéglő meg cukrászda volna egymás mellett, és egy mosóintézet a közelükben! Ez már maga a puding. Fél perc múlva belépett Cratchitné - kipirulva, de büszke mosolygással -, és hozta a pudingot, amely olyan volt, mint egy pettyes ágyúgolyó, éppen olyan kemény és szilárd, egy nyolcad icce égő pálinkában lobogva, és tetejébe szúrt karácsonyi magyalfa-ággal fölékesítve.

Ó, csudálatos egy puding volt ez! Bob Cratchit nyugodt lélekkel jelentette ki, hogy ezt tekinti a legnagyobb sikernek, amit Cratchitné asszony házasságuk óta elért. Cratchitné pedig azt mondta, hogy most már, mikor a kő leesett a szívéről, bevallhatja, hogy nem tudta bizonyosan: elég lisztet tett-e bele. Mindenkinek volt valami mondanivalója a pudingról, de senki sem mondta vagy gondolta azt, hogy kicsi a puding ekkora családnak. Határozott szentségtörés lett volna ilyesmit mondani. Valamennyi Cratchit szégyellt volna ilyesmire célozni.

Aztán véget ért a vacsora, az abroszt leszedték, a tűzhelyet lesöpörték, és megrakták a tüzet. A korsóban levő keveréket megkóstolták, és tökéletesnek nyilvánították, almát és narancsot raktak az asztalra, a tűzhelyre pedig egy lapát gesztenyét. Aztán az egész Cratchit család elhelyezkedett körülötte. Bob Cratchit körnek nevezte ezt, de félkört értett rajta; és Bob Cratchit mellett volt a család pohárkészlete. Két pohár meg egy fületlen tejfölös bögre.

De hát ezekben épp oly jól elfért a korsó forró tartalma, mint megannyi arany serlegben; Bob pedig sugárzó tekintettel töltögetett, miközben a gesztenye hangosan pattogott, ropogott a parázson. Aztán köszöntőt mondott Bob.

- Vidám karácsonyt mindnyájunknak, drágáim. Áldjon meg bennünket az Isten!

Ezt az egész család visszhangozta.

- Isten áldjon meg mindnyájunkat! - mondta legutolsónak Pici Tim.

Egészen közel ült az apjához, kicsi székén. Bob kezében tartotta fonnyadt kis kezét, szerette volna mindig maga mellett tartani, és rettegett, hogy el találják venni tőle.

- Szellem - mondta Scrooge, olyan érdeklődéssel, amilyet sohasem érzett azelőtt -, mondd meg nekem, életben marad-e a Pici Tim?

- Egy üres széket látok - felelte a szellem - ebben a szegényes kandallósarokban, s egy kegyelettel őrzött gazdátlan mankót. Ha ezeket az árnyakat nem változtatja meg a Jövő, a gyermek meghal.

- Nem, nem - mondta Scrooge. - Nem, nem, jóságos szellem! Mondd, hogy életben marad!

- Ha ezeket az árnyakat nem változtatja meg a Jövő - válaszolta a szellem -, egyetlen testvérem sem fogja már itt találni. Hát aztán? Ha nem életrevaló, haljon meg, azzal is kevesebb a fölösleges népesség.

Scrooge lehajtott fejjel hallgatta, amint a szellem ráolvasta tulajdon szavait; lelkifurdalás és megbánás fogta el.

- Ember - mondta a szellem -, ha van szíved, és nincs kő a helyén, kerüld az ilyen gonosz káromlást, amíg meg nem tanultad, mi a fölösleg, és hol van. Te akarod eldönteni ki haljon meg, s ki maradjon életben? Meglehet, hogy Isten szemében értéktelenebb és kevésbé életre való vagy millió olyannál, mint ennek a szegény embernek a gyermeke. Ó, Istenem! Azt hallani, hogy a falevélen élő rovar szót mer ejteni arról, hogy a porban éhező testvérei túlságosan sokan vannak!

Scrooge meggörnyedt a szellem szemrehányása alatt, és remegve sütötte le szemét. De hirtelen föltekintett ismét, mikor a saját nevét hallotta.

- Éljen Scrooge úr! - mondta Bob - éltessétek Scrooge urat, ő adta nekünk ezt az ünnepi lakomát!

- Ő adta, az ám! - kiáltott fel nekipirulva Cratchitné. - Bárcsak itt volna. Mondanék neki egyet-mást, hogy lakjék jól vele - remélem, jó étvággyal nyelné le.

- Drágám - mondta Bob -, a gyerekek előtt! Karácsony napján!

- Az bizonyos - mondta az asszony -, hogy csak karácsony napján lehet inni egy ilyen utálatos, fukar, keményszívű, érzéketlen embernek az egészségére, mint Scrooge úr. Hiszen tudod, hogy az, Róbert! Szegénykém, ki tudhatná jobban, mint te?

- Drágám - felelte szelíden Bob -, karácsony napja van.

- Hát iszom az egészségére a te kedvedért meg az ünnep kedvéért - mondta Cratchitné -, de nem az ő kedvéért! Isten éltesse sokáig! Víg karácsonyt és boldog új évet kívánok neki. No, nagyon vidám és nagyon boldog lesz, meghiszem azt!

Utána mondták a gyermekek is a köszöntőt. Ez volt az első cselekedetük, amiből hiányzott a lélek. Pici Tim utolsónak ivott Scrooge egészségére, de bizony nem sokat törődött vele. Scrooge volt a mumusa a családnak. Nevének említése sötét árnyékot borított a társaságra, s ez az árnyék teljes öt percig nem foszlott széjjel.

Mikor aztán elmúlt, tízszer olyan vidámak voltak, mint előbb, csupán azért, mert végeztek Scrooge-dzsal, ezzel a veszedelmes teremtéssel. Bob Cratchit elmondta, hogy kinézett Péter úrfinak egy állást, amely, ha megkapja, hetenként teljes öt és fél shillinget hoz a konyhára. A két ifjú Cratchit majd megpukkadt nevettében arra a gondolatra, hogy Péterből üzletember lesz; Péter maga pedig elgondolkozva pislogott a tűzbe a gallérja mögül, mintha azon töprengene, hogy milyen különös befektetést részesítsen elsőbbségben, ha kezében lesz ez a szédítő jövedelem... Márta, aki szegény tanulólány volt egy divatárusnál, elbeszélte nekik, hogy miféle munkákkal foglalkozik, hány órát dolgozik egyvégtében, s hogy holnap reggel ágyban marad, mert alaposan ki akarja pihenni magát; hiszen holnap ünnep van, és egész nap itthon lehet. Azt is elmondta, hogy néhány nappal azelőtt látott egy grófnét meg egy lordot, s hogy a lord "körülbelül olyan nagy volt, mint Péter"; amire Péter olyan magasra felhúzta a gallérját, hogy nem is láthattátok volna a fejét, ha ott lettetek volna. És egész idő alatt körbe járt a gesztenye meg a korsó, később meg Pici Tim énekelt egy dalt a hóban eltévedt gyerekről - kicsi, panaszos hangon, de igazán nagyon szépen.

Mindebben nem volt semmi előkelőség. Nem volt ez úri család; nem voltak jól öltözve; cipője egynek sem volt vízhatlan; ruhájuk kopott; és Péter tudhatta, sőt valószínűleg tudta is, milyen a zálogház belülről. De boldogok és háládatosak voltak, örültek egymás társaságának és örültek az ünnepnek; s mikor a képük halványulni kezdett, és még boldogabbnak látszottak a távozó szellem fáklyájának ragyogó csöppjeitől: Scrooge mindvégig rájuk szegezte szemét, legfőként pedig Pici Timre.

Eközben beesteledett, és erősen havazott, s amint Scrooge meg a szellem végigmentek az utcákon, csudálatos volt a konyhákban, nappalikban és mindenféle szobákban ragyogó tüzek fénye. Emitt azt mutatta a tűz lobogása, hogy meghitt vacsorára készülnek, a tűz mellett jól átmelegített, forró tányérokkal és sötétpiros függönyökkel, amik csak arra vártak, hogy lehúzzák őket és kizárhassák a hideget és a sötétséget. Amott a ház egész gyereknépe kiszaladt a hóba, hogy elsőnek üdvözölhesse asszonynénjét, bátyját, unokatestvérét, nagynénjét. Másutt megint gyülekező vendégek árnyéka látszott a függönyökön. Egy csapat szép leány, mind csuklyában és hócipőben, mind egyszerre fecsegve tipegett könnyedén valami közeli szomszéd háza felé: ott aztán jaj volt a legényembernek, aki kipirultan belépni látta őket - és ezt jól tudták az agyafúrt kis boszorkányok!

De ha arról ítéltetek volna, hogy hányan voltak úton baráti látogatásra indulva: azt gondolhattátok volna, hogy senki sincs otthon, aki istenhozottat mondjon nekik, mikor odaérnek, holott pedig minden ház vendéget várt, és jól megrakták a tüzet minden kandallóban. Hej, uram Isten, hogy ujjongott a szellem! Hogy tárta fel csupaszon széles mellét, hogy nyitotta szét hatalmas tenyerét, hogy lebegett tova, bőkezűen szórva ragyogó, ártatlan vidámságát mindenre, amihez hozzáférhetett! Még a lámpagyújtogató is, aki előttük nyargalt, fényfoltokkal pettyezve végig a sötét utcát, és ruháján meglátszott, hogy ő is szórakozni készül valahol ma este - még az is hangosan felkacagott, mikor a szellem elhaladt mellette, pedig a lámpagyújtogató alig sejthette, hogy más társasága is van, mint a karácsony!

Most pedig - anélkül, hogy a szellem csak egy figyelmeztető szót is szólott volna, hideg és elhagyatott ingovány közepette állottak; óriási nyers kőtömegek voltak szerteszórva, mintha az óriások temetője lett volna ez a hely, a víz széjjelterpeszkedett, ahol éppen kedve tartotta; azaz hogy terpeszkedett volna, ha a fagy rabságban nem tartja: és nem nőtt ott semmi, csak moha meg rekettye és durva, burjánzó fű. A nyugati látóhatáron a lenyugvó nap égő vörös csíkot hagyott maga után - egy pillanatig rábámult a holt vidékre, mint valami haragos szem -, aztán mélyebbre, mind mélyebbre rántotta le a szemöldökét, és beléveszett a sötét éjszaka sűrű homályába.

- Micsoda hely ez? - kérdezte Scrooge.

- Olyan hely, ahol bányászok laknak, akik a föld gyomrában dolgoznak - válaszolt a szellem. - De ezek is ismernek engem. Nézd csak!

Egy kunyhó ablakából fény világolt, és gyorsan arrafelé mentek. Agyagból és kőből épült falon hatoltak át, s vidám társaságot találtak, lobogó tűz körül. Egy ősz öreg ember meg egy asszony volt ott, gyermekeivel és unokáival, s azonkívül még egy nemzedék - mind vígan kicsípték magukat, ünneplő ruhába bújtak. Az öreg ember - olyan hangon, amely ritkán tudott fölébe kerekedni a sivár pusztaságon üvöltő szélnek - karácsonyi éneket dalolt nekik; nagyon régi ének volt már kisfiú korában is; a strófák utolsó sorait valamennyien vele énekelték. Valahányszor nekieresztették a hangjukat, vidám és hangos volt az öreg ember is; mikor elhallgattak, újra megcsappant az ereje.

A szellem nem soká maradt itt, hanem megparancsolta Scrooge-nak, hogy kapaszkodjék bele a palástjába, s az ingovány fölött elhaladva sietett - hová? Csak nem a tengerre? De igen: a tengerre. Scrooge, mikor visszatekintett, rémülten látta hátuk mögött a szárazföld szegélyét, egy félelmes sziklasort, fülét megsüketítette a víz mennydörgése, amint dagadt, dübörgött és dühöngött a magavájta iszonyú üregek között, és erőszakkal alá akarta aknázni a földet.

Összeomlott sziklák komor zátonyán, mintegy negyedfél mérföldnyire a parttól, amelyet az egész vad esztendőn át torlódva csapkodtak a hullámok - magányos világítótorony emelkedett. A tengerifű sűrűn benőtte az alját, és viharmadarak szálltak föl s le körülötte, mint a hullámok, amiket röptükben megcsapott a szárnyuk - azt hitte volna az ember, a szél szülöttei ezek, mint ahogy a tengerifű a vízé.

De még itt is: az a két ember, aki a fényre ügyelt, tüzet rakott, s a vastag fal lesőlyukán át fényes sugár áradt ki a félelmes tengerre. Megfogták egymás kérges kezét a durva asztal fölött, amely mellett ültek, és grogos kannájukat fölemelve vidám karácsonyt kívántak egymásnak; és egyikük - az idősebbik volt, sebhelyes, vihar cserzette képű ember, amilyen egy vén hajó orrán kifaragott szobor lehet - rákezdett egy hatalmas dalra, mely egymaga is úgy zúgott, mint a vihar.

A szellem ismét tovább sietett a fekete, hullámzó tenger fölött - tovább, egyre tovább, amíg csak minden parttól távol (amint Scrooge-nak mondta) le nem ereszkedett egy hajóra.

Megálltak a kormányosnál, a kormánykerék mellett; a hajó orrában levő lesőhely mellett; az őrségen levő tisztek mellett; sötét, kísérteties alak volt mind, ki magasabb, ki alacsonyabb rangban; de mindegyik karácsonyi dallamot dúdolt, vagy halkan valamelyik elmúlt karácsonyról beszélt bajtársával, miközben reményei hazafelé szálltak. És minden ember a hajón - akár ébren volt, akár aludt, akár jó volt, akár rossz: gyöngédebben szólt a másikhoz ezen a napon, mint az esztendő bármelyik napján: részt vett valamennyire a nap ünnepségeiben; eszébe jutottak távoli szerettei és tudta, hogy azok is örömmel emlékeznek meg róla.

Nagy meglepetés volt Scrooge-nak, miközben a szél zúgását hallgatva elgondolta, mily ünnepélyes dolog így lebegni a puszta sötétségen át, ismeretlen örvények fölött, amelyeknek mélységei oly titokzatosak, mint maga a Halál: szóval, nagy meglepetés volt Scrooge-nak, mikor ilyen gondolatok között egyszerre vidám nevetést hallott. De még nagyobb meglepetés volt az, mikor megismerte, hogy ez az unokaöccse nevetése, s egy fényes; tiszta, ragyogó szobában találta magát, a szellem pedig mosolyogva állt mellette, és helyeslő, jóságos tekintettel nézett ama bizonyos unokaöcsre.

- Haha! - kacagott Scrooge unokaöccse. - Hahaha! Ha véletlenül - amit igen valószínűtlen véletlennek tartok - ismertek valakit, aki jobb ízűen tud kacagni Scrooge unokaöccsénél - csak annyit mondhatok, hogy én is szeretnék megismerkedni vele. Mutassátok be nekem, és ápolni fogom ezt az ismeretséget.

Becsületes, méltányos és nemes rendje az a dolgoknak, hogyha már a betegség és a szomorúság ragadós, semmi sem ragad el ellenállhatatlanabbul a világon, mint a nevetés meg a jókedv. Mikor Scrooge unokaöccse így nevetett: oldalát fogva, fejét görgetve és arcát a legfurcsább fintorokba görbítve: a felesége éppen olyan jóízűen nevetett, mint ő. És összegyűlt barátaik sem maradtak mögöttük, hanem versenyt hahotáztak velük.

- Haha! Hahaha!

- Így görbüljek meg, ha azt nem mondta, hogy a karácsony badarság! - kiáltotta Scrooge unokaöccse. - És komolyan úgy is gondolta!

- Annál jobban szégyellhetné magát, Fred - mondta felháborodva a felesége. Hogy az Isten is áldja meg ezeket az asszonyokat! Sohasem végeznek félmunkát. Komolyan vesznek mindent.

Igen csinos asszony volt, sőt rendkívül csinos. Csudálkozó tekintetű, gödrös, pompás arcocska: kicsattanó piros szája mintha csókra termett volna - és nyilván arra is termett: álla körül kedves kis pontok voltak, amik összeolvadtak egymással, ha nevetett; sugárzóbb szemű kis teremtést pedig sohasem láttatok. Mindent összevéve olyasmi volt, amit kihívónak szokás nevezni; no, de ha kihívott, elégtételt is adott. Ó, tökéletes elégtételt.

- Mulatságos vén fráter - mondta Scrooge unokaöccse -, annyi szent; nem olyan szeretetre méltó, mint kellene. De hát a hibái magukban hordják büntetésüket, és én semmi rosszat nem mondhatok rá.

- Bizonyosan tudom, hogy nagyon gazdag - szólt a felesége. - Legalábbis nekem mindig azt szoktad mondani.

- Hát aztán, drágám - mondta Scrooge unokaöccse. - Semmi hasznát nem veszi gazdagságának. Semmi jót nem cselekszik vele. Még a maga életét sem teszi kényelmessé. Sőt, azzal a gondolattal sem vígasztalódhatik - hahaha! -, hogy valamikor bennünket boldogít vele.

- Én nem bírom el a társaságát - jegyezte meg a fiatalasszony. Nővérei és mind a jelenlevő hölgyek ugyanígy vélekedtek.

- Ó, én igen - mondta Scrooge unokaöccse. - Sajnálom őt; akarva sem tudnék haragudni rá. Ki szenved meg az ő gonosz szeszélyei miatt? Mindig csak ő maga. Itt van ni: fejébe veszi, hogy nem szeret bennünket, és nem akar eljönni hozzánk vacsorára. Mi következik ebből? Igaz, hogy nem sokat veszít ezzel a vacsorával...

- De bizony, azt hiszem, nagyon jó vacsorát vesztett el - vágott közbe a felesége. Mindenki hasonlóképpen nyilatkozott - és el kell ismerni, hogy joguk volt az ítélkezésre, mert éppen most keltek föl az asztaltól - a csemege még ott volt -, és lámpafénynél a kandalló köré préselődtek mindahányan.

- No, ezt igazán örömmel hallom - mondta Scrooge unokaöccse -, mert nincs túlságos bizalmam az ilyen fiatal gazdasszonyokban. Mi a te véleményed, Topper?

Topper nyilván szemet vetett az ifjú asszony valamelyik húgára, mert azt felelte, hogy az agglegény nyomorult, társadalomból kivetett teremtés, akinek nincs joga véleményt nyilvánítani erről a tárgyról. Mire az ifjú asszony húga - a csipkegalléros kis dundi, nem az, aki rózsát tűzött fel - elpirult.

- Rajta, Fred! - mondta tapsolva a fiatalasszony. - Sohasem fejezi be, amit mondani kezd! Nevetséges egy fráter!

Scrooge unokaöccse újabb kacagásba tört ki, és mivel a járványnak nem lehetett útját állni - bár a kis dundi húgocska erősen iparkodott ezen, illatos ecet segítségével -, hát egy szívvel-lélekkel követték példáját:

- Csak azt akarom mondani - szólt Scrooge unokaöccse -, ha nem szeret bennünket és nem szórakozik velünk, annak a következménye csak annyi, hogy elveszít egy-két kellemes pillanatot, ami nem ártana meg neki. Bizonyosan kellemesebb társaságot veszít el, mint aminőt a tulajdon gondolataiban talál, akár a penészes, vén irodájában, akár a poros szobáiban. Minden esztendőben módot adok neki, hogy eljöhessen, mert sajnálom. Gúnyolhatja holtig a karácsonyt, de azért fogadok: akaratlanul is jobb véleménnyel van róla, mikor látja, hogy minden esztendőben jókedvűen megyek oda hozzá és megkérdezem: Hogy van, Scrooge bácsi? Ha ezzel elindítottam azon az úton, hogy ötven fontot hagyjon arra a szegény írnokára, már az is valami - és azt hiszem, tegnap fel is ráztam kissé a lelkét.

Most a többieken volt a nevetés sora - arra a gondolatra, hogy ő felrázta Scrooge lelkét. De ízig-vérig jó kedélyű fiú lévén, nem sokat bánta, hogy min nevetnek, csak nevessenek; még biztatta is őket, és vidáman adta körbe a palackot.

Tea után muzsika következett. Mert zenekedvelő család volt ez, és valamennyien jól megállták a helyüket, ha kórusban való nótázásról van szó; annyi bizonyos: különösen Topper, aki nagyszerűen fújja a basszust, s még csak az erek sem dagadnak ki a homlokán, s az arca sem vörösödik ki. A fiatalasszony ügyesen hárfázott; többek között eljátszott egy kis dallamot (semmiség volt az egész; két perc alatt megtanultátok volna fütyülni), kedves nótája volt annak a leánykának, aki elhozta Scrooge-ot az intézetből, amint ezt az elmúlt karácsonyok szelleme eszébe juttatta. Mikor ez a dallam felzendült, eszébe jutott Scrooge-nak minden, amit az a szellem mutatott neki; egyre jobban ellágyult; és azt gondolta, hogy ha évekkel ezelőtt gyakran hallgatta volna, akkor tulajdon kezével, tulajdon boldogságáért ápolja az élet örömeit, és nem szorul annak a sírásónak az ásójára, aki Jacob Marleyt eltemette.

De nem szentelték zenének az egész estét. Kis idő múlva zálogosdit játszottak; mert jó néha gyereknek lenni és sohasem jobb, mint karácsonykor, mikor az ünnep hatalmas megalapítója maga is gyermek volt. No lám! Először szembekötősdit játszottak. Hát persze, hogy azt. Csakhogy éppoly kevéssé hiszem el, hogy Topper valóban nem látott, mint azt, hogy a csizmáján is volt szeme. Véleményem szerint összebeszélt Scrooge unokaöccsével; és a mostani karácsony szelleme tudta ezt. Ahogy a csipkegalléros kis dundinak nyomában járt, az sértés volt az emberi hiszékenység ellen. Leverte a tűzpiszkáló-vasakat, keresztülbotlott a székeken, nekiesett a zongorának, belegabalyodott a függönyökbe, de amerre a leány járt, arra járt ő is! Mindig tudta, hol van a kis dundi. Senki mást nem volt hajlandó megfogni. Ha készakarva nekimegy valaki (amit meg is tettek néhányan) - úgy tesz, mintha meg akarná fogni, ezzel is becsmérelve az illető értelmi képességét, aztán tüstént oldalt csap a kis dundi irányába. Ez gyakran felkiáltott, hogy: Nem járja, csalás! - és csakugyan csalás is volt. De mikor aztán végre megfogta, mikor amaz hiába suhogtatta a ruhája selymét, iparkodva gyorsan elsurranni mellette, mégis beszorította egy sarokba, ahonnan nem volt menekvés - akkor volt legutálatosabb a viselkedése. Mert az az állítása, hogy nem ismeri meg; az az állítása, hogy meg kell érintenie a fejdíszét, meg hogy csak akkor bizonyosodhatik meg a személyazonosságáról, ha megszoríthat egy bizonyos gyűrűt az ujján és egy bizonyos láncot a nyakán - hát ez hitvány, szörnyűséges dolog volt! Kétségtelen, hogy a leány meg is mondta neki minderről a maga véleményét, mikor már másnak a szemét kötötték be, és ők ketten olyan bizalmasan voltak együtt a függöny mögött.

A fiatalasszony nem vett részt a szembekötősdiben, hanem kényelmesen elhelyezkedett egy nagy székben, zsámolyt téve a lába alá, egyik meghitt sarokban, ahol a szellem és Scrooge éppen a háta mögött álltak. Hanem zálogosdit ő is játszott, és bámulatosan tudta szeretni szerelme tárgyát az ábécé minden betűjével. Hasonlóképpen nagynak bizonyult a Hogyan, Mikor és Hol? játékban, és Scrooge unokaöccsének titkos örömére alaposan lefőzte a húgait: ámbár ezek is kiválóan tehetséges leányok voltak, mint Topper mondta volna. Körülbelül húszan lehettek ott, ifjak és öregek, de játszottak valamennyien, még Scrooge is: mert roppantul érdekelte, ami történt és úgy megfeledkezett arról, hogy ezek nem hallhatják meg a hangját, hogy néha hangosan felelt a kérdésre és gyakran helyesen is; mert a legélesebb penge, a legjobb whitechapeli gyártmány, az sem volt élesebb, mint Scrooge esze, bármily tompa eszűnek mutatta is magát.

A szellem nagyon örült, hogy ilyen hangulatban látja, s olyan jóindulattal nézett rá, hogy az gyermek módra könyörgött neki: engedje itt maradni, míg a vendégek el nem mennek. De a szellem azt mondta, hogy ez lehetetlen.

- Új játékba kezdenek - mondta Scrooge. - Egy fél órát még, szellem, csak egy felet!

"Igen - Nem" nevű játékot játszottak; Scrooge unokaöccsének gondolnia kellett valamit, a többinek pedig ki kellett találnia, hogy mit; ő csak igennel vagy nemmel válaszolt a kérdéseikre, ahogy éppen kellett. A gyorsan záporozó kérdésekkel kiszedték belőle, hogy állatra gondol, eleven állatra, meglehetősen kellemetlen állatra, vadállatra, olyanra, amely néha dörmög és mormog, néha beszél, Londonban tartózkodik, jár az utcákon, nem mutogatják, nem vezeti senki, nem lakik állatkertben, nem szokták a piacon levágni, nem ló, nem szamár, nem tehén, nem bika, nem tigris, nem kutya, nem disznó, nem macska, nem medve. Minden újabb kérdésre, amit hozzá intéztek, újabb harsány kacagásban tört ki az unokaöcs; s oly kimondhatatlanul csiklandozta a nevetés, hogy kénytelen volt felállni a díványról és dobogni a lábával. A végén aztán a kis dundi hasonló állapotba jutott és felkiáltott:

- Kitaláltam! Tudom, mi az, Fred! Tudom, mi az!

- Hát mi? - kiáltotta Fred.

- A nagybátyád, Scro-o-oge!

Persze, hogy az volt! Bámult mindenki; ámbár némelyek megjegyezték, hogy erre a kérdésre: nem medve? - igennel kellett volna válaszolni, mert a tagadó válasz elterelte gondolatukat Scrooge úrról, föltéve, hogy egyáltalán felé irányult.

- Jó mulatságot szerzett nekünk, annyi bizonyos - mondta Fred -, és hálátlanok volnánk, ha nem innánk az egészségére. Itt egy pohár forralt bor, éppen a kezünk ügyében. Azt mondom: éljen Scrooge bácsi!

- Helyes! Éljen Scrooge bácsi! - kiáltották a többiek.

- Vidám karácsonyt és boldog újesztendőt az öregnek, akármilyen is! - mondta Scrooge unokaöccse. - Nem akarta elfogadni tőlem, de mégis megkapja. Éljen Scrooge bácsi!

Scrooge bácsi észrevétlenül úgy felvidult, úgy megkönnyebbült a szíve, hogy ha a szellem időt enged neki, viszonzásképpen ő is felköszönti a társaságot, és köszönetet mond egy hallhatatlan beszédben. De az egész jelenet eltűnt abban a pillanatban, mikor az unokaöcs az utolsó szót kimondta; és Scrooge meg a szellem úton voltak ismét.

Sokat láttak, messze jártak, sok otthont meglátogattak, de mindenütt szerencsésen végződött a látogatás. A szellem megállott a betegek ágya mellett, és felvidultak azok is; idegenben járók mellett, s azok otthon érezték magukat; küszködő emberek mellett, s azokat türelmessé tette a növekedő remény; szegények mellett, s azok gazdaggá váltak. A szegényházakban, kórházakban, börtönökben, a nyomornak minden menedékhelyén, ahol csak hiú emberek a maguk kicsinyes pöffeszkedésében be nem zárták az ajtót, és kívül nem rekesztették a szellemet; otthagyta áldását, és megtanította Scrooge-ot a maga bölcsességére.

Hosszú volt az éjszaka, ha csak egy éjszaka volt; de Scrooge kételkedett ebben, mert mintha az egész ünnepi időszak összesűrűsödött volna abba az időbe, amit együtt töltöttek. Különös volt az is, hogy míg Scrooge külseje nem változott, a szellem öregebb lett - szemmel láthatóan öregebb. Scrooge megfigyelte ezt a változást, de nem szólt róla, míg el nem váltak egy betlehemes gyermekcsapattól; ekkor ránézett a szellemre, amint egymás mellett álltak egy szabad térségen, és észrevette, hogy annak megszürkült haja.

- Ilyen rövid a szellemek élete? - kérdezte Scrooge.

- Az én életem igen rövid ezen a földön - válaszolta a szellem. - Ma éjszaka véget ér.

- Ma éjszaka! - kiáltott fel Scrooge.

- Ma éjfélkor. Figyelj csak! Mindjárt letelik az időm.

A toronyórák éppen ekkor ütöttek háromnegyed tizenkettőt.

- Bocsáss meg, ha olyasmit kérdezek, amihez nincs közöm - szólt Scrooge, figyelmesen nézve a szellem palástját -, de úgy látom, valami furcsa, hozzád nem tartozó dolog áll ki a ruhád szegélye alól. Láb az vagy pata?

- Pata is lehetne, olyan kevés hús van rajta - felelte szomorúan a szellem. - Nézz ide.

Ruhája redőiből két gyermeket húzott elő; két szerencsétlen, elvadult, ijesztő, borzalmas, nyomorult gyermeket. Lába elé térdeltek a szellemnek, és a ruhája szélébe kapaszkodtak.

- Ó, nézz ide, ember! Nézz, nézz ide! - kiáltott fel a szellem.

Egy fiú volt meg egy leány. Sárga, sovány, rongyos, rossz kinézésű, farkashoz hasonló mind a kettő; de ezek is alázatosan leborultak előtte. Ahol a bájos ifjúságnak kellett volna kitölteni vonásaikat, legüdébb színárnyalataival érintve meg őket: egy vén, összezsugorodott kéz - az öregkor kezéhez hasonló - csípte, facsarta, rángatta foszlánnyá. Ahol angyaloknak kellett volna trónolni, ott ördögök leselkedtek, fenyegető szemmel. Az emberi nem bármily fokú lealacsonyodása vagy változása, elfajzása, de maga a teremtés minden titokzatos csodája sem képes arra, hogy akár félig is ilyen iszonyatos és borzalmas szörnyetegeket létrehozzon.

Scrooge sápadtan hőkölt vissza. Minthogy így mutatták meg neki őket, megpróbálta azt mondani, hogy szép gyermekek; de a szavak inkább torkán akadtak, semhogy ily szörnyű, óriási hazugságban részt vegyenek.

- Szellem! A te gyermekeid ezek? - ennél többet nem tudott mondani.

- Az Ember gyermekei - mondta a szellem, lenézve rájuk. - És belém kapaszkodnak, hozzám menekülnek a szüleik elől. Ennek a fiúnak a neve: Tudatlanság. Ez a leány a Szükség. Óvakodjál mind a kettőtől és egész atyafiságuktól, de legfőképpen ettől a fiútól, mert a homlokára a Pusztulást látom felírva - hacsak ki nem törlik ezt az írást. Tagadjátok csak ezt! - kiáltotta a szellem, a város felé tárva ki karjait. - Gyalázzátok csak azokat, akik ezt mondják nektek! Vagy ismerjétek el, pártoskodó céljaitok érdekében, és rontsátok el még inkább a dolgot! Aztán lássátok majd a végét!

- Nem találhatnak ezek menedéket, segítséget sehol? - kiáltotta Scrooge.

- Nincsenek börtönök? - szólt a szellem, utoljára fordítva ellene saját szavait. - Nincsenek dologházak?

Az óra éjfélt ütött.

Scrooge körülnézett, a szellemet keresve - és nem látta. Mikor az utolsó óraütés rezgése is megszűnt, eszébe jutott Jacob Marley jóslata, és szemét fölemelve megpillantott egy ünnepélyes Jelenést, amely beburkolva, eltakarva, a földön gomolygó köd gyanánt közeledett feléje.