A Jelenés lassan, komolyan, nesztelenül közeledett. Mikor melléje ért, Scrooge térdre borult; mert mintha homály és rejtelem áradt volna még a szellemet körülvevő levegőből is.

Éjfekete palástba burkolózott, amely fejét, arcát, egész alakját eltakarta, és semmi egyebet nem engedett látni belőle, csak kinyújtott karját. Enélkül igen nehéz lett volna megkülönböztetni alakját az éjszakától és elválasztani az őt beburkoló sötétségtől.

Mikor melléje ért, Scrooge érezte, hogy magas, hatalmas a termete, s hogy titokzatos megjelenése ünnepélyes félelemmel tölti el. Ennél többet nem tudott, mert a szellem nem szólt, és nem mozdult.

- A jövendő karácsonyok szellemét látom? - kérdezte Scrooge.

A szellem nem felelt, csak előre mutatott a kezével.

- Olyan dolgok árnyait akarod megmutatni nekem, amik még nem történtek meg, de meg fognak történni a jövendőben? - folytatta Scrooge. - Így van-e, szellem?

A palást felső része egy pillanatra ráncba verődött, mintha a szellem bólintott volna a fejével. Ez volt az egyetlen válasz, amit kapott.

Bár most már nagyon megszokta a szellemek társaságát, Scrooge annyira félt a hallgatag alaktól, hogy reszketett az ina, s azon vette észre magát, hogy a lábán is alig tud állni, mikor követni akarta. A szellem várt egy pillanatig, mintha tekintetbe venné az állapotát és időt akarna engedni neki, hogy összeszedje magát.

De Scrooge ettől még rosszabbul lett. Valami határozatlan, bizonytalan borzalomtól remegett, mert tudta, hogy e sötét lepel mögül kísérteties szemek figyelik merev tekintettel - ő pedig, akárhogy megerőlteti is szemét, semmit sem lát, csak egy kísérteties kezet, s egy nagy, fekete tömeget.

- Jövendő szelleme! - kiáltott fel. - Jobban félek tőled, mint valamennyi kísértettől, akit eddig láttam. De mert tudom, hogy javamat akarod és remélem, megérhetem még, hogy más emberré legyek, mint aki voltam: kész vagyok veled tartani, mégpedig hálás szívvel. Nem akarsz szólni hozzám?

A szellem nem felelt. Keze mereven mutatott előre.

- Vezess! - mondta Scrooge. - Vezess! Hamarosan vége az éjszakának, és ez az idő drága nekem, tudom. Vezess, szellem!

A Jelenés úgy indult tovább, ahogy feléje közeledett volt. Scrooge követte, a ruhája árnyékában, amely mintha fölemelte és magával ragadta volna.

Nemigen látszott úgy, mintha beléptek volna a városba, mert inkább a város látszott fölemelkedni körülöttük, mintha a maga mozdulatával nyelné el őket. De annyi bizonyos, hogy ott voltak a város szívében, a tőzsdén, az üzletemberek között, akik fel s alá szaladgáltak, csörgették a pénzt zsebükben, csoportba verődve beszélgettek, órájukat nézték, elgondolkozva játszottak nagy arany pecsétgyűrűikkel - és így tovább, ahogy Scrooge gyakran látta őket.

A szellem megállt egy kis csoport mellett. Scrooge észrevette, hogy rájuk mutat a kezével, hát közelebb ment hozzájuk, hogy kihallgassa beszélgetésüket.

- Nem - mondta egy szörnyű tokájú, nagy kövér ember -, nem sokat tudok róla. Csak annyit tudok, hogy meghalt.

- Mikor halt meg? - kérdezősködött egy másik.

- Azt hiszem, tegnap éjjel.

- Mi baja volt? - kérdezte egy harmadik, nagyot szippantva egy hatalmas burnótszelencéből. - Azt hittem, sohasem hal meg.

- Tudja Isten - felelte ásítozva az első.

- Mit csinált a pénzével? - kérdezte egy vörösképű úr; akinek valami kinövés lógott le az orra hegyéről, olyanforma, mint a pulykakakasnak.

- Nem hallottam - mondta a nagytokájú, megint ásítva egyet. - Talán a cégére hagyta. Rám nem hagyta. Ezt az egyet tudom.

Ezt az elmésséget általános kacagás fogadta.

- Valószínűleg igen silány temetése lesz - mondta ugyanaz az ember -, mert ha felakasztanak, se tudok senkit, aki odamenne. Mi lenne, ha összeállnánk, s hívatlanul elmennénk?

- Nekem nincs kifogásom ellene, ha ebédről gondoskodnak - jegyezte meg az az úr, akinek kinövés lógott az orrán. - De engem lakassanak jól, ha temetésre megyek.

Erre megint nevettek.

- No jó, látom, hogy mégis én vagyok a legönzetlenebb az egész társaságban - mondta a első -, mert rajtam sohasem volt fekete kesztyű, és egy halotti toron sem vettem részt. De vállalkozom, hogy elmegyek, ha még valaki jön. Ha jól meggondolom, nem lehetetlen, hogy én voltam a legjobb barátja, mert meg szoktunk állni egy kis beszélgetésre, valahányszor találkoztunk. Viszontlátásra!

Beszélők és hallgatók továbbhúzódtak, és más csoportokkal keveredtek össze. Scrooge ismerte ezeket az embereket, és a szellemre nézett, mintegy magyarázatot kérve.

A Jelenés továbbsuhant, s befordult egy utcába. Ujja két emberre mutatott, akik éppen találkoztak. Scrooge megint hallgatózni kezdett, azt gondolta, hogy talán itt rejlik a magyarázat.

Jól ismerte ezeket az embereket is. Üzletemberek voltak: igen gazdag és nagy tekintélyű mind a kettő. Mindig fontosnak tartotta, hogy ezek nagyra becsüljék; már tudniillik üzleti szempontból; szigorúan üzleti szempontból.

- Hogy van? - kérdezte az egyik.

- Köszönöm; és ön? - viszonozta a másik.

- Jól - mondta az első. - Hát az a vén huncut beadta a kulcsot, mi?

- Úgy hallom - felelte a második. - Milyen hideg van ma!

- Már amilyen karácsony táján szokott lenni. Ön bizonyára nem korcsolyázik?

- Nem, nem. Egyéb gondom is van. Viszontlátásra!

Egyéb szó nem esett köztük. Ez volt a találkozásuk, a beszélgetésük, az elválásuk.

Scrooge eleinte meg volt lepve kissé, hogy a szellem fontosságot tulajdonít ilyen látszólag hétköznapi beszélgetéseknek; de mert bizonyosnak érezte, hogy van valami rejtett céljuk, törni kezdte a fejét, hogy mi lehet az. Nemigen valószínű, hogy az elhangzott szavak egykori társának, Jacobnak haláláról szóltak, mert ez már a múlt volt, s ennek a szellemnek a jövő a birodalma. Nem gondolhatott senki olyanra sem, aki nagyon közel állt hozzá, s akire vonatkozhattak volna. De kétségtelenül akárkire vonatkoztak is, volt bennük valami lappangó, az ő javára szolgáló tanulság; s ezért elhatározta, hogy gondosan megjegyez minden szót, amit hall és mindent, amit lát; főképpen pedig, hogy megfigyeli saját árnyát, ha megjelenik előtte. Mert remélte, hogy jövendőbeli énjének viselkedése megadja neki a nélkülözött kulcsot, s megkönnyíti e talányok megfejtését.

Körülnézett ugyanezen a helyen, tulajdon képét keresve; de megszokott sarkában más ember állott, s bár az óra azt az időt mutatta, amikor rendesen itt volt, senki magához hasonlót nem látott az előcsarnokon át betóduló sokaság között. Ez azonban nem túlságosan lepte meg, mert forgatta már a fejében, hogy megváltoztatja az életmódját; azt gondolta, azt remélte, hogy ebben már új elhatározásainak végrehajtását látja.

Nyugodtan és sötéten állt mellette kinyújtott kezével a Jelenés. Mikor újra föleszmélt mélységes töprengéséből, a felé mutató kézről az a gondolata támadt, hogy a Láthatatlan Szemek szigorúan szegeződnek rá. Ettől összeborzongott, és erősen fázni kezdett.

Otthagyták ezt a mozgalmas színteret, s a városnak egy félreeső részébe mentek, ahol Scrooge sohasem járt azelőtt, bár tudta merre van, és rossz hírét is hallotta. Piszkosak, szűkek voltak az utcák, nyomorúságosak a boltok, a házak, félmeztelenek, részegek, lomposak, rútak az emberek. Sikátorok és kapualjak megannyi nyitott csatorna módjára öntötték a bűzt, a szennyet, a züllött embereket a zegzugos utcára, s az egész városrész csak úgy gőzölgött a bűntől, piszoktól és nyomortól.

Mélyen bent az aljasságnak e búvóhelyén alacsony ajtajú bolt nyúlt előre egy zárt házeresz alól; vasat, ócska ringy-rongyot, palackot, csontot, zsírhulladékot lehetett vásárolni benne. A padlón, belül, halomban hevert a rozsdás kulcs, szeg, lánc, kapocsvas, reszelő, mérleg, súly és mindenféle ócskavas. Kevés ember szerette volna firtatni azokat a titkokat, amik itt éltek és rejtőztek, rút rongy-hegyek, romlott zsírtömegek és csonthalmok között. Az árui közt, amikkel kereskedett, ócska téglákból összerakott faszénkályha mellett ült egy hetven felé járó, őszhajú vén gazember; a külső hideg ellen madzagra akasztott, tarkabarka rongyokból való piszkos függönnyel védekezett, s nyugodt visszavonultságában kéjesen szívta pipáját.

Scrooge és a Jelenés éppen akkor értek oda ehhez az emberhez, mikor egy nehéz batyut cipelő asszony lopódzott be a boltba. De alighogy belépett, egy hasonlóképpen megrakodott másik asszony jött utána; ezt pedig nyomon követte egy színehagyott-fekete ruhás férfi, aki éppen úgy meghökkent láttukra, mint a két asszony, mikor megismerte egymást. Rövid ideig tartott csak ez a néma bámészkodás, amiben a pipázó öreg is segített nekik - aztán mind a három elnevette magát.

- A takarítónő legyen az első! A mosónő legyen a második; és a temetkezési vállalat embere legyen a harmadik. Ide süssön, vén Joe, micsoda véletlen! Hát nem összetalálkozunk itt puszta véletlenségből mind a hárman!

- Sose találkozhattatok volna jobb helyen - mondta a vén Joe, kivéve szájából a pipát. - Gyertek be a szobába. Neked már rég szabad bejárásod van, s a másik kettő sem idegen. Várjatok, míg bezárom a bolt ajtaját. Tyű, hogy nyikorog! Egész boltomban nincs több olyan rozsdás vas, mint ennek a sarka, azt hiszem; de abban meg bizonyos vagyok, hogy olyan vén csont nincs több, mint az enyém. Hehe! Mind jól illünk a mesterségünkhöz, jól párosítottak össze bennünket. Gyertek be a szalonyba.

A "szalony" a rongyfüggöny mögött levő hely volt. Az öreg megpiszkálta a tüzet egy ócska lépcsőkorláttal; füstös lámpáját (mert este volt) megtisztogatta a pipaszárral, aztán megint a szájába dugta a pipát.

Míg ő ezzel foglalatoskodott, az az asszony, aki az imént beszélt, ledobta batyuját a padlóra, és nagy hetykén letelepedett egy zsámolyra, karját keresztbe fonta a térdén és vakmerően, kihívóan nézett a másik kettőre.

- No hát mi van abban! Mi van abban, Dilberné? - szólalt meg az asszony. - Minden embernek szabad a maga hasznára gondolni. Ő mindig arra gondolt.

- Az már csakugyan igaz - mondta a mosónő. - Senki jobban, mint ő.

- No hát akkor ne bámuljon úgy, asszonyság, mintha meg volna ijedve; nem tud erről senki sem! Mi csak nem keverjük bajba egymást, azt hiszem?

- Nem, igazán nem! - mondták egyszerre Dilberné meg a férfi. - Reméljük, hogy nem.

- Hát akkor jól van! - kiáltotta az asszony. - Ennyi elég. Kinek van kára abból, ha egy-két ilyen holminak lába kél? A halottnak bizonyosan nincs.

- Igazán nincs - mondta nevetve Dilberné.

- Ha meg akarta tartani halála után is az a gonosz, vén uzsorás - folytatta az asszony -, lett volna emberséges, míg élt! Akkor akadt volna valaki, aki törődik vele, mikor a halállal vívódik, és nem kell az utolsó leheletéig elhagyatva feküdnie.

- Soha igazabbat nem hallottam - mondta Dilberné. - Ez az ő büntetése.

- Súlyosabb büntetést is kaphatott volna - felelte az asszony -, és súlyosabb is lett volna, elhiheti, ha valami más akad a kezem ügyébe. Bontsa ki azt a batyut, vén Joe, s mondja meg nekem, mit ér! Beszéljen őszintén. Én nem félek, amiért elsőnek jöttem, azért sem, hogy ezek látják. Azt hiszem, jól tudtuk, hogy mindegyikünk segít magán, még mielőtt itt találkoztunk. Nem bűn az. Bontsa ki a batyut, Joe.

De barátainak lovagiassága nem tűrhette ezt; a színehagyott-fekete ruhás ember elsőnek állt ki a gátra, és előszedte a maga zsákmányát. Nem volt túlságosan nagy. Egy-két pecsétnyomó, egy tolltartó, egy pár kézelőgomb, egy nem sokat érő melltű - ez volt az egész. A vén Joe külön-külön megvizsgálta és megbecsülte valamennyit, krétával a falra írta azt az összeget, amit egyért-egyért hajlandó volt megadni, aztán összeadta a számokat, amikor látta, hogy már semmi egyéb nem következik.

- Ennyi a te járandóságod - mondta Joe -, és többet nem adok, ha olajba főznek se. Ki következik?

Dilberné következett. Lepedők és törülközők, néhány ruhadarab, két ódivatú ezüst teáskanál, egy cukorfogó és néhány csizma. Az ő járandóságát hasonlóképpen felírták a falra.

- Hölgyeknek mindig túlságosan sokat fizetek. Ez a gyöngém, ebbe fogok tönkremenni - mondta a vén Joe. - Ez itt a járandóságod. Ha még egy fillért is kérsz és vitázol: megbánom a bőkezűségemet és lecsapok belőle egy félkoronást.

- Most pedig bontsa ki az én batyumat, Joe - mondta az első asszony.

Joe térdre ereszkedett, hogy kényelmesebben bonthassa ki, s minekutána kibogozott egy sereg csomót, kihúzott valami sötét szövetből való széles, nehéz göngyöleget.

- Hát ez mi légyen? - kérdezte Joe. - Ágyfüggönyök!

- Az ám - felelte az asszony kacagva és előrehajolva összekulcsolt karjával. - Ágyfüggönyök!

- Csak nem szedted le karikástul, mindenestül, amíg ott hevert halva? - kérdezte Joe.

- De bizony leszedtem én - felelte az asszony. - Miért ne?

- No, te igazán arra születtél, hogy szerencsét csinálj - mondta Joe -, és bizonyosan meg is csinálod.

- Hát bizony nem is húzom vissza a kezemet, ha csak ki kell nyújtani, hogy megkapjak valamit, olyan ember kedvéért, mint az volt - felelte hidegen az asszony -, arról biztosíthatom magát, vén Joe. - Nehogy most meg rácsöppentse az olajat arra a paplanra.

- Az ő paplana? - kérdezte Joe.

- Hát ki másé volna? - válaszolta az asszony. - Azt hiszem, anélkül sem igen fog megfázni.

- Remélem, nem ragadós betegségben halt meg, mi? - kérdezte a vén Joe, abbahagyva a munkáját és felpillantva.

- Attól ne féljen - felelte az asszony. - Nem szeretem olyan nagyon a társaságát, hogy ilyen holmikért ólálkodtam volna körülötte, ha így lenne. No, azt az inget ugyan nézheti, amíg bele nem fájdul a szeme, azon nem talál se lyukat, se kifoszlott helyet. Legjobb inge volt; finom egy ing. Elpazarolták volna, ha ott nem vagyok.

- Hogy érted azt, hogy elpazarolták volna? - kérdezte a vén Joe.

- Hát úgy, hogy ráadják és ebben temetik el - felelte kacagva az asszony. - Valaki elég bolond volt, hogy ezt cselekedje, de én megint lehúztam róla. Ha ilyesmire sem jó a karton, akkor nem is jó semmire. Éppen olyan jól illik a halottra. Abban sem lehet rútabb, mint ebben volt.

Scrooge borzadva hallgatta ezt a beszélgetést. Amint a zsákmányuk köré húzódva ültek, az öregember lámpájának gyönge világánál: olyan megvetéssel és undorral szemlélte őket, amely akkor is aligha lehetett volna nagyobb, ha undok démonokká válnak, és magán a holttesten ülnek vásárt.

- Haha! - nevetett ugyanez az asszony, mikor Joe előhúzott egy flanell-pénzeserszényt, és kiszámolta a földre mindegyikük járandóságát. - Lám, ez lett a vége neki! Életében mindenkit elriasztott magától, hogy holtában nekünk legyen hasznunk belőle! Hahaha!

- Szellem! - mondta Scrooge, tetőtől talpig összeborzongva. - Látom, látom. Ennek a szerencsétlen embernek a sorsa az enyém is lehet. Most az én életem is ezen az úton jár. Irgalmas Isten, mi ez?

Rémülten hőkölt vissza, mert a szín megváltozott, s most majdnem érintés közelben meglátott egy ágyat; csupasz, függönytelen ágyat; rongyos lepedővel betakarva feküdt rajta valami - ami, bár néma volt, iszonyatos nyelven árulta el a maga mivoltát.

A szoba nagyon sötét volt, túlságosan sötét ahhoz, hogy pontosan meg lehessen figyelni, ámbár Scrooge, titkos ösztönnek engedelmeskedve körülnézett és aggódva vizsgálgatta, hogy miféle szoba lehet ez. Valami kívülről jövő halvány világosság egyenesen az ágyra esett, és azon feküdt kifosztva, őrizetlen, virrasztatlan annak az embernek a holtteste.

Scrooge a Jelenés felé pillantott. Annak merev keze a halott fejére mutatott. A takaró oly gondatlanul volt elrendezve, hogy a legkisebb érintésre, Scrooge ujjának egy mozdulatára csupaszon maradt volna az arc. Gondolt erre, érezte, hogy milyen könnyű volna, és szerette volna megtenni; de ugyanoly kevéssé volt képes lehúzni azt a leplet, mint a szellemet elküldeni maga mellől.

Ó, hideg, hideg, rideg, félelmes Halál, állítsd fel itt az oltárodat, és díszítsd fel olyan borzalmakkal, aminőkkel csak rendelkezel, mert itt a te birodalmad! Csak a szeretett, tisztelt, becsült főnek nem tudod egy haja szálát is meggörbíteni félelmes céljaid érdekében; nem rútíthatod el egyetlen vonását sem. Mit sem jelent, hogy a keze súlyos, és visszaesik, ha elengedik, mit sem jelent, hogy szíve és ütőere elcsendesedett; csak az a fontos, hogy a kéz valaha kinyílt, adakozó és igazságos volt; a szív derék, meleg és gyöngéd, az érverése igazi férfié. Sújts le rá, árnyék, sújts le! És meglátod, hogy jó cselekedetei csordulnak ki a sebből, hogy a halhatatlan élet magvával szórják tele a világot!

Semmiféle hang nem mondta ezeket a szavakat Scrooge-nak, és hallotta mégis, mikor az ágyra nézett. Elgondolta: vajon, ha ez az ember feltámadhatna most, mik lennének az első gondolatai? Fösvénység, irgalmatlanság, kapzsi gondolatok? Ezek csakugyan szép véghez juttatták!

Ott fekszik a sötét, üres házban és nincs ott egy férfi, asszony vagy gyermek körülötte, aki azt mondja: jó volt hozzám ebben vagy abban a dologban, s egy jó szavának emlékére én is jól akarok bánni vele. Egy macska karmolászta az ajtót; a tűzhely alól patkányok rágcsálása hallatszott. Hogy ezek mit keresnek a halottas szobában, és miért oly nyugtalanok, oly izgatottak - arra gondolni sem mert Scrooge.

- Szellem! - mondotta. - Félelmes hely ez. Ha elmegyünk innét, hidd el, nem feledkezem meg a tanulságról. Menjünk!

De a szellem még mindig mozdulatlan ujjal mutatott a halott fejére.

- Értelek - felelte Scrooge -; és meg is tenném, ha tudnám. De nincs rá erőm, szellem. Nincs erőm.

Ismét úgy tetszett, mintha ránézne a szellem.

- Ha van valaki a városban, akit megindít ennek az embernek a halála - mondta szörnyű gyötrelemben Scrooge -, mutasd meg szellem, könyörgök neked!

A Jelenés egy pillanatra kiterjesztette maga előtt palástját, mint egy szárnyat; mikor ismét összevonta, napfényben fürdő szoba tárult fel, ahol egy anya tartózkodott a gyermekeivel.

Az asszony várt valakit, mégpedig aggódó türelmetlenséggel, mert fel s alá járt a szobában; minden neszre megrezzent; kinézett az ablakon; az órára pillantott; varrni próbált, de hiába; s alig tudta elviselni játszó gyermekei hangját.

Végre felhangzott a régen várt kopogtatás. Az asszony az ajtóhoz szaladt, és összetalálkozott férjével, egy gondterhelt és levert arcú, de fiatal férfival. Különös volt most a kifejezése; valami komoly öröm látszott rajta; szégyellte és próbálta visszafojtani.

Leült az ebédhez, amit melegen tartottak számára a tűzhelyen, s mikor az asszony halkan megkérdezte tőle, mi újság (ezt is csak hosszú hallgatás után cselekedte) - úgy látszott, mintha zavartan keresné a választ.

- Jó vagy rossz? - kérdezte az asszony, hogy segítsen rajta.

- Rossz - felelte a férfi.

- Tönkre vagyunk téve?

- Nem. Van még remény, Caroline.

- Ha ő megenyhül - mondta izgatottan az asszony -, akkor igen! Ha ilyen csuda megeshetik, akkor még lehet reménykedni.

- Ő már túl van azon, hogy megenyhülhessen - szólt a férje. - Meghalt.

Az asszony szelíd és türelmes teremtés volt, ha az arca nem csalt; de lelke mélyén hálát érzett ennek a hírnek hallatára, és ezt ki is mondta, összekulcsolt kézzel. A következő percben bocsánatért imádkozott és elszomorodott; de az első pillanatban nyilatkozott meg szívének igazi érzése.

- Most kiderül, hogy igaz volt, amit az a félig részeg asszony mondott, akiről tegnap beszéltem neked, amikor meg akartam látogatni, hogy egy heti halasztást kérjek tőle s amit akkor puszta kifogásnak hittem, hogy elkerülhesse a találkozást. Nemcsak hogy nagyon beteg volt, de már haldoklott is.

- Kire szállt át az adósságunk?

- Nem tudom. De addig megszerezzük a pénzt; és még ha nem tudnók is, igazán ritka balszerencse volna, hogy olyan kegyetlen hitelező legyen az utódja is, mint ő volt. Ma éjszaka könnyű szívvel alhatunk, Caroline.

Igen. Akárhogy próbálták is enyhíteni a dolgot, megkönnyebbült a szívük. Felderült a gyerekek arca is, akik csendesen szorongtak körülöttük, hogy hallgassák azt, amit oly kevéssé értettek; az egész ház boldogabb volt ennek az embernek a halála miatt! Az egyetlen érzelem, amit a szellem mutathatott neki ezzel az eseménnyel kapcsolatban: az öröm volt.

- Mutass nekem valami gyöngédséget, ami valakinek a halálával függ össze - mondta Scrooge -, különben az a sötét szoba, amit most hagytunk el, szellem, örökre a szemem előtt fog állni.

A szellem végigvezette néhány ismerős, megszokott utcán; jártukban Scrooge mindegyre körülnézett, önmagát keresve - de sehol sem pillanthatta meg. Beléptek szegény Bob Cratchit házába, abba a hajlékba, melyben csak nemrég jártak; most az anyát és gyermekeit a tűz körül ülve találták.

Csöndesen ültek. Nagyon csöndesen. A lármás kis Cratchitek olyan hallgatagon húzódtak meg egy sarokban, mint egy-egy szobor; ültükben felpillantottak Péterre, aki előtt könyv volt. Az anya és leányai belemerültek a varrásba. Csöndesen voltak, nagyon csöndesen!

"És egy kis gyermeket fogván elő, közöttük megállatá."

Hol hallotta Scrooge ezeket a szavakat? Nem álmodta. Nyilván a fiú olvasta fel, mikor ő meg a szellem belépett a küszöbön. Miért nem folytatja?

Az anya letette munkáját az asztalra, és eltakarta arcát a kezével.

- Bántja ez a szín a szememet - mondotta.

A szín? Ó, szegény Pici Tim!

- Már nem fáj - mondta Cratchit felesége. - Gyertyafénynél olyan, mintha sírtam volna; s a világ minden kincséért nem akarnám kisírt szemmel fogadni apátokat, mikor hazajön. Már hamarosan itt lehet.

- Itt is kellene már lennie - felelte Péter, becsukva a könyvét. - De azt hiszem, anyám, az utolsó néhány este valamivel lassabban járt, mint szokott.

Megint nagyon elcsöndesedtek. Végül azt mondta az anya, szilárd és vidám hangon, amely csak egyszer csuklott el:

- Pedig emlékszem, hogy nagyon gyorsan tudott járni, mikor... nagyon gyorsan tudott járni, mikor... Pici Timet hordta a nyakában.

- Én is láttam - kiáltotta Péter. - Gyakran!

- Én is - kiáltott fel egy másik. És így végig valamennyien.

- De őt nagyon könnyű volt vinni - folytatta az anya, figyelmesen munkájára hajolva -, és az apja annyira szerette, hogy nem volt teher neki: nem volt teher. No, itt van apátok az ajtóban!

Kirohantak elébe, és a kis Bob belépett sáljában (szegény, rá is szorult, hogy hordjon valamit a nyakában). A teája készen várt rá a melegítőn, s valamennyien versengtek, hogy ki lehet jobban segítségére. Aztán a két ifjú Cratchit az ölébe ült, és az egyik az egyik, a másik a másik orcájához simult kicsi arcával, mintha azt mondták volna: - Ne búsulj, apa. Ne szomorkodj!

Bob igen vidám volt közöttük, és derűsen beszélgetett az egész családdal. Megnézte az asztalon heverő munkát és dicsérte a felesége meg a leányai szorgalmát, gyorsaságát. Aztán azt mondta:

- A sír elkészül, jóval vasárnap előtt.

- Vasárnap! Hát akkor te ma ott voltál, Robert? - kérdezte a felesége.

- Igen, drágám - felelte Bob. - Bárcsak te is elmehettél volna. Jólesett volna, ha meglátod, milyen zöldellő hely az. De hiszen gyakran látod majd. Megígértem neki, hogy vasárnaponként odasétálok. Édes, édes, kis gyermekem! - sírta el magát Bob. - Kicsi gyermekem!

Most egyszerre megeredt a könnye. Nem tehetett róla. Ha erőt tud venni magán, talán távolabb álltak volna egymástól, ő meg a gyermeke.

Kiment a szobából, fel az emeleten levő szobába, amely vidáman ki volt világítva és teleaggatva karácsonyi díszekkel. Egy szék oda volt húzva a gyermek ágya mellé, és látszott, hogy nemrég járt itt valaki. Szegény Bob leült, s mikor egy kicsit gondolkozott és összeszedte magát, megcsókolta a pici arcocskát. Megbékélt azzal, ami történt, és egészen megnyugodva ment le ismét.

Odahúzódtak a tűz köré és beszélgettek; a leányok és az anya még egyre dolgoztak. Bob elmondta nekik Scrooge unokaöccsének különös kedvességét. Alig egyszer találkoztak egymással, és ma, amikor észrevette az utcán, hogy egy kicsit, "csak egy kicsit" szomorúnak látszik, megkérdezte, hogy mi történt vele, miért búsul. - Erre - mondta Bob -, mert ő a legkedvesebb modorú ember a világon, elbeszéltem neki a dolgot. - Fogadja őszinte részvétemet, Cratchit úr - azt mondta - és a kedves, jó felesége is. - Mellesleg szólva nem is tudom, hogy ezt honnan tudja.

- Mit, drágám?

- Mit? Hát azt, hogy te kedves, jó asszony vagy - felelte Bob.

- Azt mindenki tudja! - mondta Péter.

- Jól mondtad, fiam! - kiáltott fel Bob. - Remélem, tudja mindenki. - Fogadja őszinte részvétemet a kedves, jó felesége is - azt mondta. - Ha valamiben szolgálatukra lehetek - azt mondta, és ideadta a névjegyét -, itt van a lakásom címe. Kérem, keressen föl. - Nem - kiáltott fel Bob -, nem azért találtam olyan nagyszerű embernek, mert tehet értünk valamit, hanem mert olyan kedvesen beszélt hozzám. Igazán úgy látszott, mintha ismerte volna Pici Timet, és velünk érezne.

- Bizonyosan tudom, hogy jó lélek - mondta Cratchitné.

- Akkor tudnád csak bizonyosan, drágám - felelte Bob -, ha láttad volna és beszéltél volna vele. Egyáltalán nem lepne meg, figyelj a szavamra, ha jobb állást szerezne Péternek.

- Hallgass csak ide, Péter - mondta Cratchitné.

- És akkor - kiáltott fel az egyik leány - Péter megházasodik, s a maga lábára áll.

- Ugyan, eredj már! - vágta oda Péter elmosolyodva.

- Lehet, hogy úgy lesz, lehet, hogy nem - mondta Bob -, majd valamikor; de hát erre még ráérünk gondolni, drágám. Hanem akárhogy, akármikor válunk is meg egymástól, abban bizonyos vagyok, hogy egyikünk sem felejti el szegény Pici Timet, ugye? sem ezt az első elválást, amely közöttünk történt.

- Soha, apám! - kiáltotta valamennyi gyermek.

- Én tudom - mondta Bob -, tudom, drágám, hogyha eszünkbe jut, milyen türelmes és szelíd volt szegényke - pedig csak kicsi kis gyerek volt, akkor nem egykönnyen veszünk össze egymással... mert veszekedés közben megfeledkeznénk szegény Pici Timről!

- Nem, soha, apám! - kiáltották ismét valamennyien.

- Nagyon boldog vagyok - mondta a kis Bob -, nagyon boldog vagyok.

Cratchitné megcsókolta; megcsókolták a leányai, megcsókolta a két ifjú Cratchit, és kezet ráztak Péterrel. Pici Tim szelleme, a te gyermeki lényed Istentől való volt!

- Szellem - szólalt meg Scrooge -, valami azt súgja nekem, hogy közeledik a válásunk pillanata. Tudom, bár nem tudom: hogyan. Mondd meg, ki volt az az ember, akit halva láttunk?

A Jövendő Karácsonyok Szelleme tovább vezette, mint előbb, bár Scrooge úgy vélte, hogy más időben: csakugyan, ez utóbbi látomásokban mintha semmi rendszer nem lett volna, kivéve, hogy mind a jövőből valók voltak, elvezette az üzletemberek megszokott helyeire, de őt magát nem mutatta meg neki. A szellem valóban nem állapodott meg sehol, hanem egyenesen előre tartott, mintha az éppen most kívánt cél felé sietne - míg csak Scrooge meg nem kérte, hogy várjon egy pillanatig.

- Ebben az udvarban - mondta Scrooge -, amelyiken most átsietünk, van az irodám már réges-régen. Látom a házat. Engedd megtudnom, mi lesz belőle a jövendőben?

A szellem megállt; keze másfelé mutatott.

- A ház erre van - kiáltott fel Scrooge. - Miért mutatsz másfelé?

A kérlelhetetlen ujj nem változtatta meg az irányát.

Scrooge odasietett az irodája ablakához és benézett. Iroda volt ott most is, de nem az övé. A berendezés nem a régi, s a széken ülő alak nem ő. A Jelenés abba az irányba mutatott, ahová az előbb.

Ismét utolérte, és azon törve a fejét, miért és hova mehetett el ő, tovább kísérte a szellemet, míg csak egy vaskapuhoz nem értek. Mielőtt belépett, megállt, hogy körülnézzen.

Temető. Itt fekszik hát a föld alatt az a nyomorult, akinek nevét most meg fogja tudni. Ez a hely méltó hozzá. Házak vették körül; fű és gyom nőtte be, a növényzet halálának, nem életének bujasága; túlságosan tele volt tömve sírokkal, kövér a kielégített étvágytól! Ez a hely méltó hozzá!

A szellem megállott a sírok között, és rámutatott egyre. Scrooge reszketve közeledett felé. A Jelenés ugyanolyan volt, mint azelőtt, de Scrooge félt, hogy új értelmet olvas ki ünnepélyes alakjából.

- Mielőtt közelebb lépnék ahhoz a sírkőhöz, amelyre mutatsz - mondta Scrooge -, felelj egy kérdésemre. Olyan dolgoknak árnyai-e ezek, amik meglesznek, vagy csak olyanoknak, amik meglehetnek!

A szellem még mindig lefelé mutatott a sírra.

- Az ember útja előre megmutat egy bizonyos véget, ahová vezetnie kell, ha le nem térnek róla - mondta Scrooge. - De ha az ember más irányba halad, megváltozik a vég is. Mondd, hogy így van az is, amit te mutatsz nekem.

A szellem olyan hajthatatlan maradt, mint eddig.

Scrooge reszketve mászott feléje, és ujja nyomán elolvasta az elhanyagolt sírkövön a tulajdon nevét.

EBENEZER SCROOGE

- Én vagyok az az ember, aki az ágyon feküdt? - kiáltott fel térden állva.

Az ujj a sírról reámutatott, aztán megint a sírra.

- Nem, szellem! Nem, nem!

Az ujj még mindig ott volt.

- Szellem! - kiáltotta, erősen belekapaszkodva palástjába.

- Hallgass reám! Nem vagyok az az ember, aki voltam. Nem akarok azzá lenni, akivé a ti közbelépésetek nélkül lennem kellett volna. Miért mutatod meg ezt nekem, ha nincs semmi remény számomra!

Most először tetszett úgy, mintha megrázkódnék a kéz...

- Jó szellem - folytatta Scrooge, eléje borulva a földre -, belső mivoltod védelmébe vesz engem és szánakozik rajtam. Jelentsd ki nekem, hogy megváltoztathatom ezeket az árnyakat, amiket mutattál, ha más életet kezdek!

A jóságos kéz megreszketett.

- Meg fogom ünnepelni a karácsonyt szívemben, és iparkodom egész esztendőben ünnepelni. Élni akarok a Múltban, a Jelenben és a Jövőben. Versengjen bennem ennek a háromnak a szelleme. Nem akarok elzárkózni a tanításaik elől. Ó, mondd nekem, hogy letörölhetem ennek a sírnak a feliratát.

Halálos kínjában megragadta a kísérteties kezet. Az iparkodott kiszabadulni, de Scrooge erős volt esdeklésében, és fogva tartotta. Hanem a szellem még erősebb volt, és eltaszította magától.

Amint egy utolsó könyörgésre emelte kezét, hogy végzetét megváltoztathassa, változást vett észre a Jelenés csuklyáján és egész öltözetén. Zsugorodott, összelapult és az ágy oszlopává fogyott.